A zenerajongók természetüknél fogva naiv álmodozók, és lehetetlen vágyainknak általában hangot is adnak: de jó lenne, ha Brian Wilson a konyhánkban előadná nekem presszó szintin a God Only Knowst! És az milyen szuper lenne, ha Gruff Ryhs a szobám szőnyegén ülve elxilofonozná a Candyliont! Na persze! Aztán abban a pillanatban, amikor mégis megvalósul valami tényleg elképzelhetetlen, akkor csak fogják a fejüket és nem hisznek a saját szemüknek. Jens Lekman bécsi koncertjén (illetve után) pontosan ez történt.
Bár az utóbbi egy-két évben örvendetesen megnőtt a vállalható külföldi zenekarok magyarországi koncertjeinek száma, a legnagyobb kedvenceimért még mindig Bécsig kell utazni. Így volt ez évekkel ezelőtt a The Coral, vagy idén Gruff Rhys és a Belle & Sebastian esetében. És most a svéd trubadúr fellépése miatt vágtuk magunkat autóba október végén. Mielőtt azonban rátérnék a koncertre, pár szó erejéig időznék egy kicsit a helyszín körül is.
Legutoljára Joanna Newsom januári Müpás előadása előtt és közben éreztem így magam, ugyanis Jens egy 19. századi klasszicista színház, nagy oszlopokkal és egy több száz fős lelátóval szegélyezett báltermében adta elő dalait, és ettől úgy meghatódtam, hogy az indulás előtt gyorsan ingre cseréltem a pulcsi alá felvett pólót (hiszen az interneten megnéztem a helyről készült képeket). Az ember hozzászokott már ahhoz, hogy ha koncertre megy, akkor azt valami füstös lebujban adják elő, vagy egy nagyszínpadon, ahol általában száll a por a levegőben, 35 fok van, és nyomorult olaszok/franciák/hollandok ordítoznak mellette. Ehhez képest ez a színházas koncert kifejezetten üdítően hatott, még úgy is, hogy az osztrákok a szokásos faarccal, élő halott pózban üldögélték végig, miközben mi (a legelső sorban, öt méterre Jenstől!), a gyorsabb dalok alatt alig bírtunk megülni a fenekünkön. Meg is fogadtam magamban, hogy én mostantól nem vagyok hajlandó másmilyen típusú koncertterembe betenni a lábamat. Igen, innen már csak egy apró lépés az ötórai tea, a sakkdélután, és a konzervatív, polgári értékekről folytatott hosszú és kenetteljes eszmecsere. Természetesen mellényben és csokornyakkendőben, biedermeier stílusú bútorokkal a háttérben! A ROCK HALOTT!
Na de milyen volt a koncert? Hát egyrészt jó, másrészt meg Nagyon Jó. Abban a pillanatban, hogy odalépett Jens a mikrofonhoz, nem volt mi kizökkentsen az élményből. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy van még valaki vele a színpadon, pedig a vörös, szakállas, duci vikinget, aki püfölte a dobokat, vagy éppen fejhangon dalolt együtt a Lekmannal, nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni. Ám mégis, amint megszólalt Jens azonnal felismerhető, bársonyos baritonja, úgy egy órán keresztül csak ő egyedül volt a színházban. Egyedül, egy szál gitárral, egy aranykulccsal a nyakában (amit meg is énekelt, Golden Key címmel), egyedül a vicces, melankolikus, nosztalgikus, vagy éppen tragikomikus történeteivel; a lányról, akit a háborúellenes tüntetésen látott (I Saw Her In The Anti-War Demonstration), ’93 édes nyaráról, amikor először hallotta a Regulate-et Warren G-től (A Sweet Summer’s Night On Hammer Hill), Kirsten Dunstról, akire mindhiába várt a haverjával (Waiting For Kirsten), a soha el nem felejtett első csókról (And I Remember Every Kiss), vagy a magány utáni vágyakozásról (Black Cab).
De akkor is egyedül volt, amikor benyomta samplert, és akusztikus gitáros dalai alá betolta a diszkós loopokat, akkor is egyedül táncolt, konfetti esőben, amit maga szórt szét a nézők felé, de inkább csak rá hullottak, miközben énekelte a The Opposite Of Hallelujaht, és a Sipping On The Sweet Nectart. Akkor meg pláne egyedül volt, amikor az utolsó dalt, az iraki fodrásznőjéről szóló Shirint, a közönséghez odalépve, tőlük egy méterre adta elő, kék fényben, megtört szívvel, mint Pierrot, a szomorú bohóc, a commedia dell’arte társulatok állandó figurája.
És hogy mi történt a koncert után? Hát igazából semmi különös. Megvártuk az öltözőnél, majd amikor kijött, kedélyesen elbeszélgettünk vele, és végül közösen előadtuk a Pocketful Of Moneyt, amit az alábbi videón láthattok. Aztán persze fogtuk a fejünket és nem akartunk hinni a saját szemünknek. Ha ezentúl életem végig csak rossz dolgok történnek velem, én már akkor is boldog leszek (a képeket a szervező csapat, a Teenbeatclub Beatpoprecords facebook oldaláról szedtem, és azt is elárulom, hogy kettőn látszunk is, őrület!).
Jens Lekman & The Funky Hungarians - Pocketful Of Money from djcsuklya on Vimeo.