Azt hittétek, hogy nem lesz poszt az egyik kedvenc zenekarom, a Beach Boys legtöbbször hivatkozott lemezéről, a Pet Soundsról, abból az alkalomból, hogy május 16-án, ezen a napon 50 éves? Azon a blogon, ahol egy időben minden második posztban előkerültek azok a bizonyos BEACH BOYS DALLAMOK?! HÁT NAGYOT TÉVEDTETEK!!! Szóval van egy történetem, amiből kiderül, hogyan NEM csináltam végül interjút Zelig Tiborral, azzal a magyarral (!), aki közreműködött a Pet Soundson, méghozzá a Don' Talk (Put Your Head On My Shoulder) és a Let's Go Away For Awhile című számok vonósszekciójában húzta az egyik hegedűt.

Meglepő dolgokat fogok mondani. Nem, egyáltalán nem tartom a Világ Legjobb Poplemezének a Pet Soundsot, ahogy sokan mások. És nem, még Életem Lemezének sem mondanám. Életem lemeze valószínűleg a Bors őrmester a Beatlestől, amit először 5-6 éves koromban hallottam otthon a szüleimmel és aminek hatására elkötelezett rajongója lettem a popzenének, hogy aztán 30 évvel később is itt üljek és albumokról áradozzak. De szeretem a Pet Soundsot, méghozzá nagyon. De majdnem pontosan ugyanúgy szeretem az 1971-es Surf's Upot vagy a '68-as Friends című lemezüket (ezen van az egyik kedvenc BB számom, a Passing By, benne megbabonázóan lüktető dobok felett tavaszi fuvallatként keringő pofonegyszerű áááá vokál és az orgona, ami úgy szól, mintha  a szél belefújta volna a tengerpartól a homokot a hangszerbe - pont ennyi kell egy varázslatos popdalhoz), de az 1967-es teljesen szétesett Smiley Smile-t is (kedvenc borítóm VALAHA!), a világ legelső lo-fi szobapop lemezét, ugyanis Brian Wilson házában vették fel, szándékosan spártai körülmények között rögzített dalokkal, és amin Paul McCartney is közreműködik, méghozzá zellert rágcsál ritmusra (!!!) a Vegetables című számban, majd utána felhörpint egy pohár vizet! Létezhet ennél tökéletesebb vendégszereplés BÁRMILYEN albumon? KÖTVE HISZEM! Vagyis de, amikor Paul ugyanezt eljátssza egy másik nagy kedvenc zenekarom, a Super Furry Animals Receptacle For The Respectable dalában, csak még répát is hozzátesz és mindezt telefonban csinálja! És hát ugye a Smile.

Következzen akkor a STORY! Tehát 2010 őszén éppen az egyik kedvenc hobbimat, a Teljesen Felesleges Információk Olvasgatását űztem a wikipédián, mert akkor éppen arra voltam kíváncsi, hogy a Pet Soundson mennyiféle hangszer szól! Rendkívül izgalmas, gondolom ezektől az infóktól vártam a Világ Sorsának Jobbra Fordulását vagy valami hasonló horderejű dolgot! Mentem sorban végig a sessionzenészeken, és néztem, hogy milyen hangszeren játszottak, aztán elértem az utolsó névhez, rendben, már kattintottam is volna tovább, amikor jobban megnéztem: Tibor Zelig, violin! JÓL LÁTOM? EGY MAGYAR A PET SOUNDSON? Igen, jól láttam.

Abban az időben indult a recorder.hu, ahová én is írok és nyilván az volt az első gondolatom, hogy jesszus, MEKKORA STORYRA AKADTAM, ez nem véletlen, ezzel valamit kezdeni kellene. Úgyhogy izzadó tenyérrel és remegő gyomorral azonnal kutatómunkába kezdtem és gyorsan kiderült, hogy egy Kaliforniában élő, keresett sessionzenészről van szó, aki közreműködött többek között Phil Spector, Frank Sinatra, Frank Zappa, Harry Nilsson, Sam Cooke, David Axelrod, Randy Newman lemezeken, a Simpsons rajzfilmsorozat zenéjén és ott hegedült az Outkast legtöbbet emlegetett lemezén, a Speakerboxxx-on, amin ugye a Hey Ya is rajta van! Szerintem ekkor már az ájulás szélén voltam, de még volt annyi energiám, hogy írjak az akkori főszerkesztőnek, Déri Zsoltnak, hogy ezzel az emberrel én interjúzni szeretnék, de AZONNAL, mert hát mennyi mindent tudna mesélni, és Zsolt persze rögtön rábólintott. Előtte már rákerestem facebookon és FENT VOLT!!! A kép alapján ilyen kedves, klasszik amerikai öreg bácsinak tűnt, a megadott adatok is stimmeltek - hegedűs, a híres Los Angeles-i egyetemen, az UCLA-n végzett, és amúgy Erdélyből, Nagyváradról származik és Pesten, a Vörösmarty gimibe járt. 2010. november elsején, este 23:22 perckor küldtem el a levelet neki, amiben azért a végén megkérdeztem, hogy mennyire tud még magyarul. És aztán onnantól mást nem csináltam, CSAK VÁRTAM! 

De nem jött válasz. :(((((((( Már kezdtem lemondani az egészről, amikor 2011. április 7-én, reggel 6.25-kor a következő üzenet érkezett tőle: Beszélek magyarul. Let's get Together, Tibor <33333333333333333333333333333333333333333333333

Szerintem ekkor már el is ájultam, de őszintén szólva már nem emlékszem, az viszont biztos, hogy önkívületi állapotban válaszoltam neki, hogy skype vagy e-mail lenne-e jó neki. A válaszra CSUPÁN 5 napot kellett várni, e-mailben maradtunk illetve azt is megírta, hogy bár beszél magyarul, de mégis az angol lenne a jobb, majd még odaírta, hogy LET'S HEAR FROM YOU! Átküldtem a címemet és kértem az övét is. 

Miután a bevezetőben azt írtam, hogy hogyan NEM csináltam interjút, így nyilván kitaláljátok, hogy erre már SOHA nem érkezett válasz. :(((((((((((((((( Később ránéztem a facebook oldalára, de törölte. :((((((((((((((((

Arra is gondoltam, hogy esetleg már nem is él, mert olyan öregnek tűnt a képen, de később észrevettem, hogy ismét feltűnt a facebookon, de nem akartam újra próbálkozni, nyilván nem véletlenül nem lett interjú, biztos meggondolta magát, nem volt kedve hozzá vagy mittudomén. :(((

Aztán idén, ahogy közeledett a megjelenés 50 éves fordulója, valamiért késztetést éreztem, hogy tegyek még egy próbát, úgyhogy egy hónappal ezelőtt írtam neki, válasz nem jött persze, de legalább látta a levelemet, ennek örülök, mert még él és talán hátha kedvet kap egyszer az interjúhoz mégis. 

De ha nem, hát az sem baj, én már attól is boldog vagyok, hogy tudom, hogy él Kaliforniában egy magyar, akinek köze van a Pet Soundshoz, egy légtérben tartózkodott Brian Wilsonnal és biztosan beszélt is vele. <333333333333333333333333333

És akkor jöjjön a dal, amitől nemcsak Paul McCartney sírta el magát, amikor először hallotta, hanem én is, meg még biztos sokan mások!