Most, hogy úgy néz ki Adam Green is fellép a Szigeten (az én kurva nagy örömömre), egy nagyszabású írásban tekintjük át életét és lemezeit. Ezúton csókoltatjuk Jason Reitman, rendezőt és Ellen Page, színésznőt. Az még hagyján, hogy ránk szabadítottak egy elbűvölően bájos mozit, a Junót, de ízlésesen és gondosan válogatott filmzenéjükre felpakolták Kimya Dawson szólószerzeményeit, és egykori zenekarának, Moldy Peachesnek az Anyone Else But You című slágerét, így remélhetőleg széles körben válhat ismertté a duó férfi tagjának, Adam Greennek is a neve. Ez a 27 éves hányaveti, nagyvárosi dalnok ugyanis már ötödik lemezén (a most márciusban megjelent Sixes & Sevenst is beleértve) ontja magából a szürreális és abszurd humorban „gőzölgő”, lenyűgözően slágeres dalait.
Bizony-bizony, a kortárs popzene egyik legkarakteresebb és legszellemesebb figurájáról van szó, aki úgy cool, hogy tulajdonképpen uncool, miközben nem egy elcseszett, béna lúzerről beszélünk, hanem az elmúlt öt év egyik legjobb dalszerzőjéről, a szó klasszikus értelmében. Annak ellenére, hogy New York-i, értelmiségi zsidó családban látta meg a napvilágot (és persze magyar felmenőkkel is rendelkezik, naná), ne egy Woody Allen szerű, nagyvárosi, neurotikus-paranoiás nyavalygóra gondoljunk: bár humorban hasonlóan erős, Adam Green a kicsit hanyag, néha viccesen bunkó, de alapvetően jól nevelt „szomszédfiú” esete, persze a földtől elrugaszkodott, ábrándos, elvarázsolt fajtából, aki mellesleg tökéletes popdalok írásával üti el szabadidejét. Ilyen fazonok tényleg csak New Yorkban tudnak felbukkanni. Az már külön abszurd éle a sztorinak, hogy pont abban a Németországban adja el a legtöbb lemezt, ahonnan annak idején felmenői (többek között dédnagymamája, Franz Kafka egykori jegyese, Felice Bauer, akinek nővére Budapesten lakott) elmenekültek a nácik elől New Yorkba. A sors furcsa fintora, ugye.
Ádám és Éva
A tizenöt, másféltől három percig terjedő időintervallumú dalokat tartalmazó, 2003-as Friends Of Mine már egy profi hangzással rögzített, ellenállhatatlanul slágeres lemez. A rendes stúdiókörülményekkel szerencsére nem veszett el Adam Green sármja és karizmája, sőt úgy tűnik, végképp kibukott belőle az addig is benne szunnyadó zseniális dalszerzői véna. A dob, basszus, akusztikus gitár és vonósok által körbetekert, pofonegyszerű, néhol elmélázós, máskor játékos; szürreális és humoros szövegű dalok egytől-egyig másznak a fülbe. Közben olyan fapofával és iróniával vezeti elő őket, hogy nem bírjuk ki röhögés nélkül, főleg amikor a lemez nagy slágerében, Jessica Simpsonon gúnyolódik. A 
2005-ös Gemstones-on marad a vicces és slágeres alaphangulat, de a vonósok szerepét egy orgona veszi át, így Adam időgépe most a két világháború közti dekadens, kabarés, Kurt Weilles Berlinbe, az ötvenes-hatvanas évek sanzonista, Jacques Breles Párizsába és Jim Morrison kocsi feljárójára farol be. Jó szokásához híven a lemez játékideje most is alig lépi túl a félórát, de az előző album ábrándos, lassabb ritmusait itt vágtázó, szlalomozó, keringőző, tangózó, gyorsból lassúba, lassúból gyorsba váltó ütemekre cseréli, a szövegeket pedig még abszurdabb és néhol obszcénabb irányba tereli. Jó példa erre a Choke On a Coke (szabad fordításban: farokra bukva), vagy a Carolina, amelyben a vagina és a cock szó újfent megtalálható, és egy olyan szófordulat, hogy „cock-sock filled with white tears”, amiből nem nehéz a spermával teli óvszerre gondolnunk. 
A Down On The Streetben pedig nemes egyszerűséggel lezsidózza magát, persze teljesen vicces formában. Egy Beat Happening feldolgozást (Cast A Shadow) is tartalmazó, 2006-os Jacket Full Of Danger (azt már meg le se kéne írni, hogy ismét 15 dal, ismét 30 percben) az előző lemez Doors-os megoldásai mellé most a változatosság kedvéért Sinatrát és Las Vegas szórakozóhelyeinek hangulatát emeli be, miközben a szövegek csak nem akarnak leszállni a szexuális, drogos és szürreális agymenésekről. Na, nem mintha ez baj volna, mert hozzá továbbra is olyan elképesztően slágeres dallamvilág járul, hogy egyre inkább azt gondoljuk, Ádámunk képtelen nem fülbemászó harmóniákat írni. Az idei lemez, a Sixes & Sevens talán
legváltozatosabb munkája; bár Sinatra most kikerül a képből, de a fent említett előadók és hatások továbbra is itt vannak velünk, sőt most újabb „nyulakat” húzott ki kalapjából: Memphis soul, gospeles női kórus, egy énekbeszéddel kísért tangó és még a funk is bekerül a pikszisbe. Találunk rajta egy duettet is, ezt csajával együtt adja elő, akinek kislányos hangjáról egy kicsit Kimya juthat eszünkbe, így a Moldy Peaches megidézésével végképp bezárul a kör, mi pedig szépen kijelenthetjük, hogy Adam Green helye ott van a legizgalmasabb dalszerzők között. Isten hozott a Paradicsomban!
Videók, koncertfelvételek minden mennyiségben
www.myspace.com/adamgreen1
www.adamgreen.net/
