music is my radar

1963, Párizs, kora tavasz, Belmondo és Jean Seberg sétál a Szajna-parton, Belmondo bal kezében cigi, jobb kezében Seberg bal keze, nem szólnak egymáshoz, Belmondo kavicsokat rugdos a lábával. Megállnak, egymásra néznek, egy éppen éledező légy száll Seberg hajára, Belmondo elhessegeti, mindketten elmosolyodnak, majd tovább gyalogolnak. Na, kábé erről szól a szám. És mindezt egy alabamai négernek köszönhetjük. Istenem, ez kibaszott jó, ZOKOGOK. KÖSZ BRADFORD! Ennyi. 

Legyen akkor még egy lemezboltos videó. A Deerhunter és az Atlas Sound agya, Bradford Cox Breeders pólóban választ ki hat lemezt, majd kiguggol a bolt bejárata elé egy magnóval, fejhallgatóval és egy bazi nagy napszemüveggel, és elkezd beszélni róluk. Obskúrus és kevésbé obskúrus albumok is előkerülnek, betesz például egy 1970-es Sun Ra lemezt (amit szépen be is fogok SZEREZNI), aminek az egyik dala teljesen olyan, mint egy Stereolab szám ének nélkül, és amint erre gondolok, máris megemlíti a zenekar nevét, mint a három ALL TIME FAVOURITE együttes egyikét. Szóval már csak azért is érdemes megnézni a videót, hogy megtudjátok melyik a másik kettő. 

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mi az a dal, amit jól kihagytam a monumentális 100-as dalos listámról. A két lökött svédből álló Suburban Kids With Biblical Names alábbi számát. Én barom. Na, mindegy. Hallgassátok meg, mert vicces és jó.

A negyedik napja tartó napsütés ellenére (úgy látszik a sunshine popos poszt hatásosnak bizonyult) ma egy olyan dalt hallgattam agyba-főbe, aminek ez a refrénje: "Can you hear the wind blow, listen to the raindrops outside of my window..." Mert hogyan lehetne megunni egy olyan számot, amiben ugyanolyan kristálytiszta vokál, és ugyanolyan énekhang van, mint a Fleet Foxesnál? Hát sehogy. A kanadai Yukon Blonde debütáló lemezének többi száma persze kicsit más, és egy-két dalt leszámítva nem is olyan jó. De a Wind Blows lenyűgöző.

Az még odáig rendben volna, hogy egy csaj szép, meg kedves, meg imádnivaló, azt még el tudjuk viselni, ezzel semmi gond nincs. De az, hogy gitárt vagy egy istenverte ukulelét vegyen a kezébe, majd kedvenc dalunkat feldolgozza, méghozzá JÓL, aztán feltegye a youtube-ra, hogy férfiak EZREINEK okozzon álmatlan éjszakákat, na, az MINDEN HATÁRON TÚLMEGY!!! Stereomacival közös válogatásunk következik.

Minek kéne szörfölni az óceánon, ha egyszer az úttesten is lehet, NEM IGAZ?

Na, pont ez a dal illik most legjobban egy ágyban eltöltött szombat délutánhoz. Nathan Williams akusztikus gitáros lamentálása (dalszöveg itt), a So Bored kislemez B oldaláról. Hozzá pedig egy egészen kedves, rajzolós videó. Ez a srác alkotta.

Hát mi a jóistent lehet ilyen segglyuk befagyasztó, retkes, szürke január végi napon betenni, ha nem kibaszott napsütéses kaliforniai popot? Aki tudni szeretné, milyen érzés Venice Beachen sétálni 30 fokban, 1967-ben, az tartson velem továbbra is.

Mondtam már, hogy a kétezres évek egyik legjobb lemeze a Beulah zenekar 2001-es albuma, a The Coast Is Never Clear? Már ha azt az "esztétikai megközelítést" nézzük, hogy milyen dallamok vannak rajta. Kurva jók, természetesen. A San Franciscó-i zenekar abból az Elephant 6 kollektívából indult, ahonnan az Of Montreal és az Apples In Stereo is, így rájuk is erősen hatott a hatvanas évek pszichedelikus gitárpopja. Bár ezen a lemezen pont nincs már annyi pszichedélia, az együttest ért hatások (Byrds, Beach Boys, powerpop, country, fúvósdús soul) inkább "csak" időtlen, és hibátlan popdalok formájában állnak össze kerek egésszé. A Beulah négy album kiadása után 2004-ben oszlott fel. Most viszont itt a jó hír, miszerint a zenekar énekese Miles Kurosky szólólemezt ad ki márciusban The Desert Of Shallow Effects címmel. Három dal egy EP formájában már előzetesen elérhető, én erről az An Apple For An Apple-t választottam. Közel 5 percnyi, több dalra elegendő ötlet, a jól ismert énekhang, bitang jó fúvósok, női vokál, és hát a dallamok, ugye.

Következzék az év eddigi legjobb számcíme és zenekar neve!!! Szóljon hát az ausztrál Halal, How Are You? (Halál, hogy vagy, muhaha) Your Body is a Fascist Zombie című dala. Amúgy olyan, mintha Tom Waits be(post)punkulna. Kábé. Ma este súgja mindenki a csaja/pasija fülébe, hogy a TESTED EGY FASISZTA ZOMBI!!!

A Super Furry Animals zseniális Hermann Loves Pauline-ja főzőkanálra, mosóedényekre, serpenyőkre, poharakra, és akusztikus gitárra hangszerelve két félkegyelmű előadásában. Köszi Bullard!

Hú, de szupi, a sok Beach Boys-klón után kezdik ellepni a blogot a cuki Paul Simon-imitátorok. Szóval Josh Rouse-nak új lemeze van, így végre írok róla pár sort, mert ennyit (ha nem többet) bőven megérdemel. Ugyanis a lassan 40 éves kort elérő amerikai dalszerző-énekes 1998 óta termeli viszonylag rendszeresen a folkos, Paul Simon hatásokban dagonyázó lemezeit. Ezek közül feltétlenül beszerzendő a 2003-ban megjelent 1972, rajta a csodás, Motown soulos Love Vibration, valamint a 2005-ös Nashville. Vagy mondjuk a friss El Tourista, ami nem véletlenül viseli ezt a címet, hiszen Josh 2006 óta Spanyolországban lakik a csajával, csináltak is együtt egy EP-t, She's Spanish, I'm American címmel. Külön figyelmetekbe ajánlom az új albumról a I Will Live On Islands-et, hiszen ennél nagyobb Paul Simon nyúlás nem létezik a poptörténelemben, és biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek eszébe jut róla a Me And Julio Down By The Schoolyard, de hát annyira kedves az egész, hogy képtelen lennék komolyan megharagudni Joshra. 

Na körülbelül ilyen lenne, ha Paul Simon írná meg A család kicsi kincse második részének a zenéjét, sőt a fejpántos tag még az egyik címszerepet is nyugodtan eljátszhatná. A The Bears Of Blue River chicagói zenekar, és a Paul Simon dalokhoz hasonlóan bájosan keveri a melankóliát a játékossággal, erre a legjobb példa talán a Me, Me, Me, amiben még szájtrombita is felharsan! Az év eddigi legviccesebb borítójával rendelkező, The Killer Bee Scare címre hallgató EP az első kiadvány a zenekar életében, és remélhetőleg hamarosan érkezik majd a nagylemez is.

Bár a képen látható zenekarról nem derül ki ezen az oldalon, hogy milyen albumokat vásárol, ha beszabadul egy lemezboltba, ellenben a nemrég elhunyt Jay Reatardról (ABBA!!!), J Mascisről, a Vivian Girlsről (Madonna, Bruce Springsteen!), a Horrors zenekarról, a No Age-ről, vagy mondjuk Kelley Stoltzról igen. Vagy éppen Rosanna Arquette színésznőről, akinek tipikus amerikai háziasszony külsője megtévesztő, hiszen nagy meglepetésemre imádja a Super Furry Animalst és Devendra Banhartot. Lehet szemezgetni.

A Vampire Weekend második lemeze, a Contra első helyen nyitott a hivatalos amerikai albumlistán, a Billboard 200-on, 124 ezer eladott példánnyal, kiütve az OKÁDÉK Susan Boyle-t, és a RIBI Lady Gagát! Ezra, Rostam, Chris és a másik Chris: SZERETLEK TITEKET!!!

mint GIGANTIKUS Beach Boys dallamok!!! A képen látható Kiss pólós kisgyerek az ausztrál Nicholas Futcher, akinek egyszemélyes projektje a Kite Club, ami annyira friss, hogy gyakorlatilag két hete van fent myspace-en. De az a négy dal, amit felpakolt az egészen briliáns, főleg a Going Swimming meg a My Machines, és ennyiből is kiderül, hogy ez egy igazán tehetséges kölök. Elsőre akár lo-fi-nak is nézhetné az ember, de nem, ahhoz túl NAGY AZ ATMOSZFÉRA, szóval aki égből lepottyanó Brian Wilson dallamokat akar hallani, az ne habozzon.

Bár egyes vélemények szerint az új Magnetic Fields lemez unalmas, sőt mi több, ARISZTOKRATIKUSAN BUZIS, azt tanácsolom, hogy ne dőljetek be ennek, mert ilyeneket csak ARISZTOKRATIKUSAN BUZIK írnak le. Szóval a Realism egy TÜNEMÉNYES album, az első olyan lemez az idén, ami igazán megmelengeti az ember szívét: két-három perces akusztikus-folkos twee pop dalokról van szó, amiket a legjobb BEVETETLEN ágyban, törökülésben hallgatni, miközben MEGGYLEVET kortyolok. Hát nem arisztokratikusan buzisan hangzott ez is??

Ööö, izé, hát bekövetkezett az, amiről úgy fél évvel ezelőtt írtam. Nos, jaj, ki se merem ejteni a számon, de posztunk tárgya bizony nem másban utazik, mint - köhöm-köhöm - "lo-fi beach pop", de nyugalom, nincs ricsaj, meg fülsértés, meg idegborzolás. Inkább csak árnyaltan-finoman kásás hangzás, és hát csudaszép dallamok, mintha a Shins (meg - köhöm-köhöm - a Beach Boys) szólna a tengerparti hangszórókból, miközben egymás arcába szórjuk a homokot. Persze nem csoda, mert a Surfer Blood zenekart homlokon csókolta a nap (uramjézus), hiszen Floridából érkezett, West Palm Beachből, és tényleg nagyon szuper az egész, olyan számcímekkel, hogy Twin Peaks meg Catholic Pagans. A nagy fehér cápás borítóra kattintva letölthető a debütáló lemez. Kösz dendre!

És mégis miért? Az ok nagyon egyszerű: ennél fülbemászóbb dal nem született ebben az évtizedben itthon, és hát végre ELTAKARODOTT, akinek el kellett. Ennyi pedig bőven elég a boldogsághoz, nem igaz?!

Azt eddig is tudtam, hogy Gruff Rhys, a Super Furry Animals énekese a világ legszétesettebb és leglassabban válaszoló riportalanya, de ez a videó minden eddigi teljesítményét felülmúlja. 9 és fél percnyi érthetetlen motyogás, végtelennek tűnő mondatok közötti szünetekkel, de mindenképpen ajánlatos végignézni, mert a végén walesiül is megszólal a fején irtó hülye sapkát viselő drága Gruff. Mindenesetre én végigröhögtem az egészet. Ahogy egy ízben a riporter is felröhög látszólag Gruffra reagálva (8:22-nél), de szerintem inkább a helyzet komikuma készteti erre.