Music Is My Radar

Ez a poszt olyan a Music Is My Radarnak, mint a Smile a Beach Boysnak. Mert legalább olyan sokáig készült. Na jó, ha 45 évig nem is, de 8 évig biztosan. Mert az alapötlet 2008-as. Mondjuk az a 8 év nem az írásával telt, egyáltalán nem, inkább csak a halogatásával. De most ennek a lélegzet visszafojtott várakozásnak vége! Itt van! Megszületett végre! Persze ehhez kellett yourcatwasdelicious, akivel annak idején kitaláltuk. Ő volt az, aki kész tények elé állított, mert nemrég meglepett azzal, hogy a rá eső videók jellemzését elküldte, így nem volt más választásom, mint megírni a maradékot. Szóval parancsoljatok, ezek itt a legkedvesebb állatos videóklipjeink!

Gondolom már más is belefutott a bandcamp nagyon aranyos, bár kétségtelenül lelkiismeret-furdalást okozó alkalmazásába. Szóval arról van szó, hogy ha túl sokat hallgatsz egy adott lemezt vagy egyes dalokat az albumról, akkor egyszer csak felugrik egy ablak, középen egy nagy szívvel, valamint olyan kísérőszöveggel, hogy itt az idő, hogy MEGNYISD A SZÍVEDET és dönts: fizetsz a lemezért vagy köszi, de nemet nyomsz. És aztán ha olyan szívtelen vagy, mint én, a szív apró darabokra törik, majd aláhull. :((((

Pontosan ez történt, miközben a leedsi Finnmark! nevű zenekar debütáló lemezét, a Things Always Change-et füleltem agyba-főbe. És még szép, hogy annyit hallgattam, mert ez itt eddig a kedvenc indiepop lemezem 2015-ben. Minimálisan ficánkoló, csilingelő gitárok, néhol már-már posztpunkosan vastag basszus, olyan színesítő hangszerekkel, mint hegedű, orgona, szaxofon vagy trombita, az énekes nagyon fülbemászó dallamokat éneklő hangjába meg egyszerre van belegyúrva Jens Lekman, Stephin Merritt (The Magnetic Fields) és Calvin Johnson (Beat Happening). Ráadásul angol létükre nagy skandináv rajongók, ezt jelzi a zenekar neve meg az olyan dalok, mint az A Quiet Night In Stockholm vagy a Northern Coastline, és hát itt van a Strawberry Fields Forever twee pop verziója, az év legcukibb dalcíme, a Cardigan Fields Forever. Nem is tudom kell-e ennél több a boldogsághoz. Most pedig megyek és fizetek az albumért.  

Na, hát az a minimum, hogy ezt most ide kirakom. Szóval én az alábbi 1997-es, még angol nyelvű dallal emelem meg a kalapom a Heaven Street Seven előtt, így utoljára. Egyrészt azért, mert ez az egyik kedvencem tőlük, másrészt meg a Greek Radióról eszembe jut '97 nyara, érettségi után, életem egyik legkirályabb utazása, a gimi által szervezett buszos körutazás Görögországba, 20 fantasztikusan szórakoztató, szikrázó napsütéssel és gurgulázó nevetéssel tarkított nap, Voloson keresztül Athénon, Hydra szigetén át, keresztülszelve a Tajgetosz-hegységet egészen Kalamata városáig, majd felfelé a Meteorákon át haza. Nagyjából abban a hangulatban, amit az idevágó szövegrészlet átad. Mondjuk emlékeim szerint mi nem hallgattuk a Görög Rádiót, de ez kábé mindegy is. 

"Riding on a moped on the shiny hillside
Let's take a look at the deep blue sea
This is the place and here is the aura
While we're listening to the magic Radio Greece"

Lenne még valami: külön nagy köszi a zenekar basszusgitárosának és zenei újságírójának, Németh Robinak, aki 8 évvel ezelőtt, a szokásos telefonos aktuális zenemegbeszélésünk közben bedobta azt az ötletet, hogy mi lenne, ha írnék egy cikket az éppen kedvenc zenekaromról úgy, hogy előtte még soha nem írtam semmit. Azóta eltelt 8 év, leütöttem nagyon sok karaktert (beleértve persze ezt a blogot is, a hivatalos helyeken megjelent cikkekkel együtt), és ha nem is közvetlenül, de ennek is köszönhetően megismertem egy rakás kedves embert. És talán ez a legjobb az egészben. 

A búcsúkoncertre viszont nem mentem el, ahogy a Kispáléra sem. Mert hát búcsúztasson szuper zenekarokat az, aki akar, de én kurvára nem fogok. 

(frissítés: ebben a pillanatban tudtam meg Robitól, hogy a kiemelt szövegrészt pont ő írta)

Na jó, igazából annyi közös van J Fernandezben és holland kollégájában, hogy mindketten a hálószobájuk ablakából kitekintve képzelik el maguknak a hatvanas évek psych-popját, szóval egyszerűen csak megtetszett ez a hasonlat, ami eszembe jutott, aztán gondoltam, hogy jól elsütöm! És még azt sem mondanám, hogy maradéktalanul tetszik a Many Levels Of Laughter című új lemeze, de a Read My Mind nagyon is, azzal a folyamatosan a háttérben sípoló orgonával, a visszafogottan félszeg, de nagyon fülbemászó énekkel, meg a vartyogó gitárokkal. Van benne valami párás, nyáresti, monszun áztatta hangulat, amit csak ventilátorral lehet kibírni. Nálam például éppen berreg egy. 

Felföldi Anikó - Suhan a vonat (1961)

Zakatol az expressz monoton zajjal,
Minden kocsi telve csupa fiatallal.
Az ablaknál egy angol épp azt mondja: "good, good".
Kínai leánynak német fiú súg-búg.
Itt is ott is nagyba' megy már a jelvénycsere,
És a furcsa nemzetközi terefere.

És közben andalítva csattog lenn a sok kerék,
Jobbra-balra száll a szikra szerteszét,
Lassan alkonyodni kezd a nyári ég,
Gyorsvonatban így utazni ó, de szép!
Ekkor három ifjú NÉGER jelenik meg:
A Jimmy, a Joe, meg a kis Jack.

Jim kezében máris szól a jazz gitár,
És a három ifjú NÉGER hangja száll,
Erre minden fülkeajtó nyitva áll,
Minden ember egy ütemre tapsol már,
Táncra áll a láb, ha ezek énekelnek:
A Jimmy, a Joe, meg a kis Jack.

És közben su-su-suhan, robog az expressz,
Szívem dobban, micsoda jazz ez!
Messze, messze, messze az éj,
"Ráérsz aludni, ne félj!"

Figyeld, hogy friss ütemben csattog már a sok kerék,
Jobbra-balra száll a szikra szerteszét,
Éjszakára változott a nyári ég,
Gyorsvonatban így utazni ó, de szép!
Visszatér a jókedély, ha énekelnek:
A Jimmy, a Joe, meg a kis Jack.
És azóta várom, mikor jelenik meg
A Jimmy, a Joe, meg a kis Jack,
A Jimmy, a Joe, meg a kis Jack.
Jim! Joe! Ja-a-aoh!

Olasz, orosz, francia, török és hellén
Nagyon keveset tud a másiknak nyelvén
Ha kell mutogatnak kézzel-lábbal
S tele van az expressz vidám kacagással
Ám ha egyik dúdolni kezd a többi vele,
Mert van ám egy közös nyelvük, s ez a zene!
Miközben andalogva csattog lenn a sok kerék,
Jobbra-balra száll a szikra szerteszét,
Lassan alkonyodni kezd a nyári ég,
Gyorsvonatban így utazni ó, de szép!
Ekkor három ifjú NÉGER jelenik meg:
A Jimmy, a Joe, meg a kis Jack.

Jim kezében máris szól a jazz gitár,
És a három ifjú NÉGER hangja száll,
Erre minden fülkeajtó nyitva áll,
Minden ember egy ütemre tapsol már,
Táncra áll a láb, ha ezek énekelnek:
A Jimmy, a Joe, meg a kis Jack.

Gyanús. Nagyon gyanús. Sőt mi több, felettébb gyanús! Van ugye a kedvenc walesi énekesnőm, Cate Le Bon, aki 2012 óta nem bír hibázni, nem csoda, hogy előkelő helyre került a 2012-es és 2013-as listámon is az éppen aktuális lemeze. Na már most. Van neki egy pasija, akit úgy hívnak, hogy H. Hawkline. Hawkline szintén zenész, szuper psych-pop dalokat ír, idén például The Pink Of Condition címmel hozott ki egy rakatra valót. Cate zenekarának is a tagja, friss lemezének meg Cate volt a producere. Mi sem természetesebb, ha már járunk, akár együtt is zenélhetünk! Vagy fordítva! Igazából tök mindegy! NA DE! Cate gondolt egyet és átköltözött Walesből Los Angelesbe. Végül is, akár érthető lépésnek is tűnhet, hiszen ki ne akarna a nyálkás, ködös, nyomasztó Brit-szigetekről átpakolni a napfényes Kaliforniába, ugyebár. Ám néhány nappal ezelőtt teljesen átértékelődött bennem ez a húzás!

Történt ugyanis, hogy kikerült a VILÁGHÁLÓRA egy Drinks nevű formáció első kislemeze (Hermits On Holiday), amit Cate Le Bon alapított Tim Presleyvel karöltve. Tim Presley pedig nem más, mint maga White Fence egyszemélyben. Az a White Fence, amelyik a néhány éve gejzírként feltörő kaliforniai psych-garage-rock-akármi színtér egyik alap arca, aki közös lemezt adott ki például a szcéna másik fontos figurájával, Ty Segallal. H. Hawkline viszont nemcsak Cate zenekarában játszik, hanem a White Fence-ben is! És ki játszik még a White Fence élő felállásában? HÁT PERSZE, HOGY CATE!!!

ÍME AZ ÖRDÖGI TERV TEHÁT: Cate Le Bon szerelmes lett Timbe, de ezt nem akarta elárulni Hawkline-nak, inkább rávette, hogy költözzenek át az Államokba. Beállt White Fence mellé zenélni, de hogy ne legyen gyanús a szituáció, megkérte Timet, hogy vegyék már be a zenekarba Hawkline-t is, aki addig sem sejtett semmit, így meg pláne nem fog arra gondolni, hogy az ORRA ELŐTT csalják meg! Cate aztán bevitte a kegyelemdöfést: előáll Timmel közös duójával, a Drinksszel, amivel lemezt is adnak ki hamarosan! Szerintem meg igazából az van, hogy Tim és Hawkline is HOMOSZEXUÁLIS, első pillantásra egymásba szerettek, közösen átverték Cate-et, és majd egy óvatlan pillanatban letépik egymásról a ruhát a turnébuszban, Cate nagy megrökönyödésére!!!!!!!!! EZ FOG TÖRTÉNNI!!!!! 

Folytatva a megkezdett sort, következzék a második kedvenc januári számom. A hülye című Sangokaku pont olyan szomorkás hangulatot áraszt, mint a kislemez borítóján a sziklaszirten magányosan egyensúlyozó házikó. De közben meg nagyon szép, nem is csoda, hiszen például a vonós hangszerelést Sean O'Hagan (The High Llamas ugyebár) csinálta, és a hegedűk olyan kecsesen kacskaringóznak, hogy egy idő után azt vesszük észre, hogy masnit kötöttek a szívünkre. A mikrofonnál Bonnie Prince Billy melegíti fel a hidegben vacogó lelkünket, amikor meg a két lány, Kate és Caroline is belép a pápápá vokállal, konkrétan LÁNG LOBBAN A HÁZ KANDALLÓJÁBAN. A Cabane nevű produkciót amúgy egy belga arc, Thomas Jean Henri egyengeti, aki korábban a Soy Un Caballo projekt mögött állt. 2015 LEGSZEBB SZÁMA! EDDIG! 

Hát sziasztok ismét! Jó hírem van: több szuper 2015-ös számot is hallottam már januárban, szóval nyilván nem fogom magamban tartani, és nagyon remélem, hogy néhányotokat majd ugyanúgy szíven találnak, mint engem. Az első posztot persze mi másnak is szentelhetném, mint gigantikus Beach Boys dallamoknak, azon belül is a Pet Sounds korszakra kell gondolni, amiről már az utolsó bőr is le lett nyúzva, de a Summer Fiction mögött álló Bill Ricchininek ezt természetesen elnézem, hiszen 2010-ben neki köszönhettem az egyik kedvenc lemezemet. Úgyhogy nézzétek el légyszi ti is neki! Valamiért nem tudom beágyazni, úgyhogy itt tudjátok meghallgatni az új albumot beharangozó, szívmelengető Lauren Lorraine című dalt. 

Ennek a képnek semmi köze 2014-hez, hiszen ez 1965 nyarán készült, de kit érdekel, MIÉRT NE LEHETNE EGY 2014-ES POSZTHOZ KITENNI??!! EGY GÖRDESZKÁS LÁNY NEM ZAVARHAT SOHA SENKIT!!! GÖRDESZKÁS LÁNYOKAT A VILÁGHÁLÓRA!!!!!

A szemfüles olvasók könnyen kiszúrhatták, hogy tavaly nyáron írtam utoljára (na jó, ehhez egyáltalán nem kellett szemfülesnek lenni), és még a szokásos év végi listázás is elmaradt, sajnos, TESZEM HOZZÁ. Nem is nagyon akartam lezárni az évet, hiszen elképesztően kevés friss albumot hallottam, de azért egy másik helyen megtettem (a Recorderen nyilván), úgyhogy gondoltam, legyen mégis itt egy poszt. Szóval aki még nem olvasta volna, az itt megtalálja a kedvenc 2014-es lemezeimet, emitt meg a kedvenc dalaimat. Hát ennyi. NEM TUDOM MIKOR ÍROK IDE LEGKÖZELEBB! 

Legalábbis a Music Is My Radar szerkesztőségének biztosan! Szóval visszatért Sean O'Hagan! A The High Llamas mögött álló ír zenész gyakorlatilag egyedül képviseli már lassan 20 éve a barokkos sunshine pop fantasztikus műfaját, legutoljára pedig 2011-ben adott ki lemezt, amit nagyon szerettem. Mondjuk maradéktalanul nem lehetünk boldogok, mert most nem lesz új albuma, de azért az, hogy a The Advisory Circle agyával, Jon Brooksszal ad ki közös kislemezt a Ghost Box kiadónál, bőven több a semminél! Egy majdnem másfél perces részlet hallható soundcloudon alább. Illetve az sem sokkal kevésbé izgi hír, hogy a klasszikus Felix The Cat rajzfilmhez írt új zenét, és azt koncerten előadta, két videó fel is került 'tube-ra, itt meg itt látható.