Egyszerre vicces és ismerős a szituáció. Egy zenekar a „semmiből”, suttogó propaganda (jelen esetben különféle zenei blogok), és David Bowie rajongása. Úgy van, kitaláltátok, erről joggal ugorhat be mindenkinek az Arcade Fire, és akkor még be sem tettük a lemezt. Mert első nekifutásra bizony az is megtévesztő. Rezignált énekhang, visszafojtott verzék, kirobbanó refrének, szívszaggató vonósok, aha, minket átvágtak, nekünk senki nem mondta, hogy megjelent az új Arcade Fire. A helyzet persze nem ilyen egyszerű. De előbb gyorsan fussuk át a tudnivalókat: londoni együttesről van szó, a zenekar agya viszont svéd, Simon Balthazar, aki 2006-ban gyűjtötte maga köré hangszerhalmozó barátait, csajt és fiút vegyesen. Négy kislemezt is kihoztak az elmúlt három évben, mire elérkeztek idei bemutatkozásukhoz, amit Amerikában vettek fel, az Interpol lemezekről ismerős producer, Peter Katis bábáskodása mellett. A Fanfarlo egyik erőssége pont az előbb emlegetett változatos hangszerparkban rejlik: a hagyományos dob-basszus-gitár-billentyű felállás mellett bevetésre kerül hegedű, bendzsó, mandolin, trombita, klarinét, harmonika, melodica és még isten tudja mi minden, de szerencsére nem magamutogató, vásári kivagyisággal, hanem ízlésesen, visszafogottan, a dalok hangszerelésébe szépen belesimulva. A Reservoir persze sokadszori próbálkozás után sem tudja levedleni a ráhúzott Arcade Fire bőrt, azonban minden egyes hallgatással újabb és újabb hatásokat bogarászhatunk ki magunknak: a fanfárokként megszólaló trombitákról az amerikai létére kelet-európai romantikában utazó Beirut, a néhol izgága énekről a Talking Headsből merítő Clap Your Hands Say Yeah, a végletekig kidolgozott, csilingelő zenei körítésről Sufjan Stevens, a dob-basszus grúvokról meg a posztpunk sivársága villanhat be. Ami pedig ezekből összeáll, az szívvel és lélekkel teli, modern és kortalan, emberközeli és monumentális, letargikus és reményteljes, szívfájdító és nyolc napon túl is ható. Nálam év debütálása eddig.

Fire Escape

I'm A Pilot