Vajon mi számít nagyobb pimaszságnak: az mp3-ak és az iPod korában, blogokon feltűnt előadóként műsoros kazettát (!) megjelentetni, vagy kisvárosi punk zenekarok demóit többszörösen alulmúló hangzással előállni, vagy a legnagyobb pimaszságot mégiscsak a Pitchfork követte el, amikor 8.1 pontot adott erre? Nos, a feltett kérdéseket költőinek szántam, inkább ott folytatnám, hogy furcsa helyzetben vagyok: az elmúlt hetekben egyetlen zenekar lemezét sem hallgattam annyit, mint ezt itt, ennek ellenére, ha osztályoznom kellene, akkor három csillaggal jutalmaznám az ötből. Mindjárt magyarázom.

 

A Wavves Nathan Williams énekes-gitáros-dalszerző egyszemélyes projektje, rajta kívül csak egy dobos van még a zenekarban, és a fél évvel ezelőtt kiadott debütálása (Wavves) után ez már a második albuma. Nathan 22 éves, gördeszkás amerikai srác San Diegóból, tinédzserkori alapélményei közé pedig a következő dolgok tartoznak: fűszívás, alkohol, még több fű, a kaliforniai napsütés, óceán, magány, unalom, és végül, de nem utolsósorban a fű. Koncepciója végtelenül egyszerű: fog egy korai, szörfös Beach Boys dallamot, és azt valami egészen hajmeresztő punkos, lo-fi zajos, garázsos ricsajba mártja, de olyan borzasztó hangzással, hogy elsőre csak annyit tudunk kinyögni: úristen, mi ez a szar. Ugyanakkor ne feledjük, a rock’n’roll akkor igazán jó, ha olyan mocskos, mint egy összeszart-telehányt vécé és olyan egyszerű, mint egy százas szög, gondoljunk csak a Stoogesra vagy a Ramonesra. Amikor Nathan elkapja a fonalat, akkor olyan csodálatos nemzedéki himnuszokra képes, mint a So Bored vagy a No Hope Kids, azonban nem hallgathatjuk el, hogy a lemezen jócskán találunk helykitöltő ízű, daloknak aligha nevezhető bohóckodásokat (Beach Goth, Goth Girls) is. És itt van a bibi: ha a gyors egymásutánban kiadott két lemezének legjobb számaival állt volna elő, akkor most egy négy csillagos debütálásról beszélhetnénk, így viszont marad a szájlebiggyedéssel kísért három pont.