A legtöbb zenerajongó már biztosan eljátszott egyszer azzal a gondolattal, hogy vajon melyik zenész bőrébe bújva állna legszívesebben a színpadon. Iszonyú nehéz kérdés, a szóba jöhető előadók száma ugyanis gyakorlatilag „végtelen”. Választ én is csak abban az esetben tudnék adni, ha valaki pisztollyal a kezében azzal fenyegetőzne, hogy elégeti az összes cd-met, és letörli az mp3-kat a gépemről. Nos, a választásom ilyen lélekörlő helyzetben egyértelműen Joel Gion-ra, a Brian Jonestown Massacre tamburinos „paprikajancsijára” esne. A kiválóan sikerült Dig! legkarakteresebb szereplője vásári bohócként remekül ellenpontozta Anton Newcombe messianisztikus jellemvonásait; nagyra nőtt gyerekként, álflegma arccal előadott jelenetei a rocktörténetet dokumentáló filmek legviccesebb jelenetei közé tartoznak. Zenei teljesítménye – a zenekarban betöltött helyének megfelelően – viszont a zéró felé tendált. Éppen ezért a fene se gondolta volna, hogy egy egészen ügyes dalszerző lapul a pofaszakáll mögött.
Mr. Tambourine Man
2008.01.25. 10:24 söcsö
Ugye mindenkinek emlékszik arra a részre a filmből, amikor feloszlik a zenekar, és Joel durcás képpel magyarázza, hogy majd biztos össze tud állni valakikkel. Ha nem is azonnal, de pár év késéssel összeterelte néhány haverját San Francisco pszichedelikus színteréről, és The Dilettantes néven folytatta tovább a Brian Jonestownnal (ahová egy turné erejéig visszatért 2006-ban) megkezdett múltidézést. A tavaly megjelent 101 Tambourines (roppant eredeti, és ötletes cím) lemez dalai – amelyekből nyolcat Joel írt - mind arról árulkodnak, hogy Gionék most sem tettek fel olyan bakelitet a lemezjátszóra, ami 1970 után készült, és ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. A zene nem annyira beszívott és befordult, mint a BJM, sokkal lazább, rockosabb, sőt slágeresebb: a Ready To Go, vagy a The Whole World simán instant klasszikus, néhol meg a The Byrds hatása szűrődik át a pszichedélián (Brightly Lit New Dark Ages, Don’t You Ever Fall). A vokálokon Joel két zenésztársával osztozik (Jefferson Parker, Brock Galland); hangja ugyan nem valami nagy terjedelmű, de ez egy cseppet sem zavaró, főleg, hogy nyugodtan magunk elé tudjuk képzelni, ahogy hanyagul hátradöntött fejjel, grimaszokat vágva énekli fel őket a stúdióban, miközben veri a csörgőjét. A lemeztől nem lesznek álmatlan éjszakáink, és a számok egy része „unalmas” is, de Gion – nagyobb barkóval, kicsit meghízva – ismét itt van, és remekül érzi magát. Ez pedig - figyelembe véve a sokévnyi masszív italozást-drogozást – kész csoda.
Szólj hozzá!
Címkék: zene ajánló the dilettantes
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://musicismyradar.blog.hu/api/trackback/id/tr73310966
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
