Music Is My Radar

Ugye mindenkinek emlékszik arra a részre a filmből, amikor feloszlik a zenekar, és Joel durcás képpel magyarázza, hogy majd biztos össze tud állni valakikkel. Ha nem is azonnal, de pár év késéssel összeterelte néhány haverját San Francisco pszichedelikus színteréről, és The Dilettantes néven folytatta tovább a Brian Jonestownnal (ahová egy turné erejéig visszatért 2006-ban) megkezdett múltidézést. A tavaly megjelent 101 Tambourines (roppant eredeti, és ötletes cím) lemez dalai – amelyekből nyolcat Joel írt - mind arról árulkodnak, hogy Gionék most sem tettek fel olyan bakelitet a lemezjátszóra, ami 1970 után készült, és ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. A zene nem annyira beszívott és befordult, mint a BJM, sokkal lazább, rockosabb, sőt slágeresebb: a Ready To Go, vagy a The Whole World simán instant klasszikus, néhol meg a The Byrds hatása szűrődik át a pszichedélián (Brightly Lit New Dark Ages, Don’t You Ever Fall). A vokálokon Joel két zenésztársával osztozik (Jefferson Parker, Brock Galland); hangja ugyan nem valami nagy terjedelmű, de ez egy cseppet sem zavaró, főleg, hogy nyugodtan magunk elé tudjuk képzelni, ahogy hanyagul hátradöntött fejjel, grimaszokat vágva énekli fel őket a stúdióban, miközben veri a csörgőjét. A lemeztől nem lesznek álmatlan éjszakáink, és a számok egy része „unalmas” is, de Gion – nagyobb barkóval, kicsit meghízva – ismét itt van, és  remekül érzi magát. Ez pedig - figyelembe véve a sokévnyi masszív italozást-drogozást – kész csoda.