Akik torkig vannak Brian Wilsonnal, a Beach Boys-szal, és azokkal a zenészekkel, akik őt tekintik fő ihletforrásnak, azok máris kattinthatnak az egérrel. Aki viszont tudni szeretné, milyen érzés begombázva elautózni az óceán partján Ventura városától Los Angelesig, majd Afrika érintésével Új-Zélandba átrepülni, és végül megmártózni a Csendes-óceánban, annak csak azt tudom ajánlani, hogy továbbra is tartson velem, főleg ezen a téliesnek tűnő tavaszi napon.
Hősünk, a 24 éves dalszerző-énekes, Ryan McPhun ugyanis nagyjából ezekkel a hajtűkanyarokkal „szabdalt” életutat járta be. Venturában született, Los Angelesben próbálkozott első zenekarával, majd Új-Zélandon találva magát, a saját stúdiójában ülve és írva dalait, The Ruby Suns néven hozta létre fő projektjét, amelyben rajta kívül még két tagot (Amee Robinson, Imogen Taylor) találunk. Debütálását Ruby Suns címmel, 2005-ben hozta ki. Bár csak kábé két évvel később került a kezembe, de utólag kénytelen vagyok rátenni a vonatkozó év végi listámra. A lemez hallatán azonban jogosan merülhet fel a kérdés: vajon mi szükség van Brian Wilson és a Beach Boys emblematikus lemezei, a Pet Sounds, a Smiley Smile és a Smile által határolt egyenlő oldalú háromszög közepébe beleállni? Lehet, hogy semmi, de ez engem egy cseppet sem érdekel, mert képtelen vagyok megunni ezeket a – hatvanas évek, napsütötte kaliforniai zenekaraira jellemző – fenséges, fülsimogató dallamokat. McPhun afféle mini, szoba-Brian Wilsonként kivételes érzékkel rendelkezik a Beach Boys harmóniák megidézéséhez és egy teljes lemezen át történő „terelgetéséhez”.
A zenekar a lemez megjelenését követően turnézott egy sort, olyan együttesek társaságában, mint a The Shins, az Animal Collective, és a Field Music, majd 2007 elején szerződést írt alá a Sub Pop lemezkiadóval. Ezután láttak hozzá a lemez felvételeihez, Új-Zélandon és Ausztráliában, míg Ryan szinte körbeutazta a világot, és a diktafonján egy csomó hangot rögzített, legfőképpen Afrikában, amelyek közül jópár szépen átvándorolt az idei Sea Lion című lemezre a dalok feldíszítése végett.
Nem véletlenül adtam a Radnóti vers idézetet a post címének, mert a lemez azt a gyerekkori játékot idézi fel bennem, amikor megpörgettük a földgömböt, és az ujjunkkal megállítva, rámutattunk egy földrészre. Ryan McPhun dalai ide-oda keringenek a világ legkülönfélébb helyei között: egyik pillanatban a Mojave sivatagban, Kaliforniában találjuk magunkat (Oh, Mojave), aztán Afrikában, azon belül is Kenyában (Kenya Dig It?, It’s Mwangi In Frint Of Me), vagy mondjuk Új-Zélandon (Tane Mahuta, Adventure Tour), vagy éppen a Csendes-óceán partján Brian Wilson házának erkélyén (Remember). A hangszerelés már bátrabban el mer rugaszkodni a hatvanas évektől: afrikai ütősök és asszonykórus, a trópusi szigetvilág párás, esőáztatta hangulata, furcsa, űrben kalandozó hangminták sorjáznak, és tekeregnek az éterien pszichedelikus, ugyanakkor kellően fülbemászó dallamok hangjegyei között. Az énekről több helyütt a The Bees, a Beta Band vagy a Panda Bear is eszünkbe juthat. Érdemes tehát keresztülverekedni magunkat ezen a rengeteg hatáson, mert egy roppant szórakoztató és izgalmas lemez vár minket a hangfüggöny mögött. Ha David Attenborough új sorozatot készít, ez legyen a filmzenéje.
