Wales szerepe a könnyűzenében, az ország nagyságához és lélekszámához viszonyítva akár jelentősnek is mondható. A tradícionális folkzenékben egyébként is erős hagyományokkal bíró 3 milliós állam többek között a következő előadókkal járult hozzá a popzene színesebbé tételéhez: John Cale, a Velvet Underground hegedűse és egyik dalszerzője; aztán a bányászcsaládból származó Tom Jones; Shirley Bassey, aki több James Bond film betétdalát is énekelte a hatvanas években; Julian Cope, a nyolcvanas évek egyik fontos poszt-punk együttesének, a Teardrop Explodesnak a frontembere; a hasonszőrű Young Marble Giants; a kilencvenes évek brit gitárzenekarai közül a Manic Street Preachers, a Catatonia, a Stereophonics, a Feeder, és másik nagy személyes kedvencem, a zseniális Super Furry Animals. És ne feledkezzünk meg a legfrissebb eresztésekről sem, az angol albumlistát éppen vezető énekescsajról, Duffyról, valamint a szintén nemrég debütált Los Campesinos!-ról. Egyébként is egy szimpatikus kis országról van szó, mert ahol olyan városnevekre akadhatunk, hogy Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogoch, az rossz hely nem lehet.

A 2006-ban feloszlott, magát Maxim Gorkij, orosz író pszichopata majmáról elnevező Gorky's Zygotic Mynci minden idők egyik legjobb és - sajnos - az egyik legalulértékeltebb zenekara is egyben. Páratlan melódiaérzékenységben csak a legnagyobbakkal (Beatles, Beach Boys, Syd Barrett, The Zombies, Love, Super Furry Animals) egy lapon említhető együttes dalaiból valami olyan elragadó, földöntúli, éteri és mágikus szépség árad, hogy azt szavakkal nagyon nehéz lenne körülírni. Bár az évek folyamán lassan kultikus státuszba kerültek, a tizenöt éves pályafutásuk alatt mégsem értek el jelentősebb sikereket. 

A relatíve sikertelenségben talán az játszhatott szerepet leginkább, hogy az általuk megteremtett, senkihez és semmihez sem fogható, elvarázsolt álomvilág soha nem volt szinkronban az aktuális popzenei trendekkel, köszönőviszonyban sem volt a korhangulattal; bár kicsit elcsépelten és hülyén hangzik, de tényleg rosszkor voltak, rossz helyen; és az sem könnyítette a helyzetüket, hogy sokszor daloltak a saját anyanyelvükön, ami tovább erősítette a „csodabogársággal” járó cseppet sem hálás pozíciót. Egy olyan évtizedben közvetítettek szeretetet, kedvességét, játékosságot és bájt, amely mindent iróniában, cinizmusban, „kúlságban” és „jófejkedésben” mért. 1991-ben alakultak, és ebben a legkorábbi korszakukban - a grunge éra hajnalán - még Joy Division-t idéző gitárpopban utaztak, aztán a kilencvenes évek közepére eljutottak a pszichedéliához, Captain Beefhearthoz, és a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Angliájában létező, a Soft Machine vezette Canterbury prog- és folkszíntér hangulatához, majd az utánozhatatlanul eklektikus csúcslemez, a Barafundle érintésével 2006-ban már egy gyönyörű, puritán, akusztikus folkpop zenét játszó formációként széledtek szét a szélrózsa minden irányába.

1997-ben, a lemez megjelenésekor, a jungle, a drum ’n’ bass és egyéb futurisztikus zenei irányzatok mindent elborító dominanciája közepette a fiatalok (már akihez eljutott) egyszerűen nem tudtak mit kezdeni egy olyan zenekarral, amelyben az énekes hangja egyszerre idézte a hatvanas évek második felének hippi zenekarait, a középkor egy lanton pendülő trubadúrjait, egy erdei tisztáson fellépő folkzenekar kristálytiszta vokáljait vagy mondjuk egy csapat szirén túlvilági sirámait. Ehhez pedig valami olyan elképesztően eklektikus, fordulatos és valószerűtlen zenei körítést rakosgattak, hogy az ember csak fogja a fejét a lehetetlenebbnél lehetetlenebb megoldások hallatán. Ennek egyik szuper példája a Pen Gwag Glas című dal, ami kódexmásoló szerzetesek mélyen búgó hangján indul, majd egy leheletfinom country-s gitártéma fölé belép Euros Childs törékeny hangja, majd újabb ájtatos vokál következik és a dal hirtelen bugyborékoló, „superfurry-s” refrénbe vált, majd vissza minden az eredeti kerékvágásba, majd mindez újból megismétlődik, a végére pedig - mintegy keretbe zárva a számot - megérkezik ismét a szerzeteskórus. Lenyűgöző, és persze nagyon vicces. Ja, és ha még nem zavarodtunk volna össze teljesen, akkor mindezt megfejelik még a walesi nyelv különleges, kicsit „krákogásnak” tűnő hangzásával.

Az angol nyelvű számokat is tartalmazó lemez borítója, a faliújságra összehordott és kiragasztott sok kacat és limlom, hűen kifejezi az album hangulatát. Olyan, mint egy zenei „érettségi tabló”, fő helyen Brian Wilsonnal, akinek képét – ha jól figyelünk – észre is vehetjük a borító közepe felé. Abban az időben a Beach Boys agya még nem volt „minden idők egyik legnagyobb hatású zeneszerzője”, nem hivatkoztak rá úton-útfélen, ahogy az általánossá vált a kétezres években. Aztán képletesen mi magunk is odatehetjük, mondjuk Lennon és McCartney, Syd Barrett, Nick Drake, Simon & Garfunkel, Captain Beefheart képét, a country - és folk hősöket, de felaggathatjuk a középkori udvari zenét, a kelta folkot, és akár a tengerészdalokat is. A szívfacsaróan szép-idillikus, fülbemászó, de közben teljesen őrült, a walesi várak ódon hangulatát is közvetítő kaleidoszkópikus albumot a tagok által megszólaltatott, egy egész hadseregre való hangszerarzenál (a gitár-dob-basszus mellett furulya, szájdoromb, trombita, hegedű, zongora, orgona, Moog-szinti, szaxofon, klarinét, a legkülönfélébb vonósok, és még hosszan sorolhatnánk) változtatja végképp „ezer” színben pompázó palettává. Tizenhat tökéletes dal, negyvennyolc tökéletes percben. A pszichedelikus popzene egyik legékesebb gyöngyszeme, ami simán felveszi a versenyt a műfaj minden fontosabb lemezével, és mellesleg megelőlegezte a Devendra Banhart nevével fémjelzett, a 2000-es évek közepén kibontakozó freak-folk mozgalmat. Ezek után nincs más hátra, mint a linkre kattintva letölteni, és jól meghallgatni. Lehetőleg minél többször.