Akárhonnan nézzük is a dolgok állását, a popzene - az élet sok más területéhez hasonlóan - még mindig hímsoviniszta territóriumnak számít. Hiába került a képbe az elmúlt ötven évben rengeteg női előadó, százalékos arányuk így is elenyésző a férfi zenészekhez képest, arról nem is beszélve, hogy egy jelentős részük mögött dörzsölt pasik álltak, akik laboratóriumi körülmények között, patikamérlegen porciózták ki, hogy éppen milyen női karakterrel lehet betörni a piacra, ráadásul változatlanul hallani olyan véleményeket, miszerint a gitár csak férfi kezében állhat jól. Na, aki ezt vallja, annak remélem néhány csaj kettétör majd párat a hátán.
Azt azonban feltétlenül el kell ismernünk, hogy vannak olyan műfajok, amelyeket hímnemű egyeduralom, és altest irányából érkező hangdöfések és ütemek jellemzik. Ilyen a bajszos, csőnacis hard rock, a garázsrock vagy mondjuk a hiphop (zárójeles megjegyzés: az esetleg idetévedő hiphop szakértők kioktatását megelőzve gyorsan közlöm, jól tudom, a hiphop kurvára nem erről szól, de kár lenne letagadni, hogy farokfogdosós vonal sajnálatos módon egy nagy részt még most is kiszakít ebből a jobb sorsa érdemes zenei irányzatból).
A nyolcvanas évek végétől viszont megjelent egy Girls In The Garage válogatássorozat, a Romulan Records jóvoltából, amely kicsit árnyalja az előbb felvázolt képet. Néhány évvel ezelőtt adták ki az utolsó, tizenegyedik részét, bár nagy valószínűséggel akad még pár izgalmas anyag a lemezboltok dohos pincéinek mélyén, szóval reméljük a folytatást. Ugyanis egészen kivételes cuccról van szó, a nyomorult hatvanas évek egy újabb "elsüllyedt szigete" vetődött a felszínre, amitől nekem - őszintén szólva - elcsöppent a nyálam. Loncsos hajú, fekete napszemüveges és fekete bőrdzsekis férfiak csörömpölése is nagyon fasza, de tupírozott hajú, bőrnacis vagy miniszoknyás csajok gitársikálásánál menőbb és őrületesen szexibb dolog kevés van a világon, és ezt, ezeken a válogatásokon, nagy dózisban - a túladagolás veszélye mellett - kaphatja meg az erre fogékony zenerajongó. Bár akármelyik részével kezdheti az ismerkedést az olvasó, én az első részt ajánlanám meleg szívvel. 27 dal, saját számok, feldolgozások és instrumentális szösszenetek vegyesen, egy óra garantált és felhőtlen szórakozás, ábrándozás egy letűnt korszakról, ami "nem jön újra el".
Műfaji keretekre szabott, szigorú értelemben vett garázsrock számot keveset találunk, de van itt surf rock, beat, rock 'n' roll, bluesos mókázás, girl groupos "csivitelés" és finom pszichedelikus gitárpop is. A válogatás persze nem hibátlan, van jónéhány bénácska és esetlen próbálkozás, de ezeket is megmenti a dalokat átható naivitás és őszinte báj, viszont amikor elkapják a fonalat, akkor betalálnak, de kurvára. A The Young Rascals által is feldolgozott Ain't Gonna Eat Out My Heart The Puppets-féle verziója a lebegő orgonával ezerszer dögösebb, mint a szépfiúk átdolgozása. A The Chymes két hibátlan gitárpop dala érdemtelenül nem lett sláger, ahogy a The Belles Come Back-je és Melvinje sem került be a garázsrock panoptikumba, pedig mindkét dal paramétere (fasza riff; minimalista, de annál dögösebb basszus, flegma ének) arra predesztinálná. A The Bittersweets lépegető basszustémára és hátborzongató női vokálra építő szerzeménye, a Hurtin' Kind maga a pszichedelikus popcsoda, a The Beatle-Ettes Only Seventeenje pedig egyszerre Beatles fricska és girl groupos bohóckodás. A legviccesebb és legmeglepőbb viszont az Althea & The Memories Worst Record Ever Made című dala, ugyanis erős a gyanúm, hogy James Murphy az LCD Soundsystem dagadt zenebuzija, innen merített ihletett a Losing My Edge című számához. A dal csajvisítozással kezdődik, majd beindul egy csontprimitív rock'n'roll alap, és egy férfihang elkezdi sorolni különféle zenekarok neveit (The Beach Boys, The Crystals, Roy Orbison), majdnem ugyanolyan hangsúllyal, ahogy Murphy teszi, csak mindezt a hatvanas évek közepén. Mókás, mindenesetre.
Szóval minden felnövő lány kezébe tessék gitárt adni, mert a nemek közötti egészséges versengés biztosan jót fog tenni a könnyűzenének. Én a magam részéről így fogok eljárni. Ja, és katt a lemezért.
