Bármilyen hihetetlen, de Nagy-Britanniában léteznek még olyan zenekarok, amelyek egyszerűen fittyet hánynak a Beatles-Stones-Kinks-Clash-Jam-féle angol popzenei örökségre, és teljesen máshová nyúlnak inspirációkért. A szigetországban a kilencvenes és kétezres évek nagyjából-egészében arról szóltak-szólnak, hogyan lehet kimeríteni a hatvanas-hetvenes évek feneketlennek tűnő kútját, és ebből a szempontból az 1990-ben alakult Stereolab sem kivétel. De. Míg kortársaik sokszor nem láttak túl John Lennon szemüvegén, addig ők e két évtized furcsa és ismeretlen területeiből hoztak létre egy olyan párhuzamos világot, amely úgy szippantja magába a zenehallgatót, mint egy gigantikus fekete lyuk. A Stereolab lemezeken található hatásokat bogarászni nagyjából olyan élmény, mint egy vastag lexikont lapozgatni, ahol már nem hoznak lázba a kiemelt fő témák, ezért minden egyes lábjegyzetre és apró betűs részre rávetjük magunkat: aha, ez itt a beat, az ott a pszichedélia, oké, ezeket már ismerjük, de mi az a krautrock, meg a lounge, és mi az isten az a yé-yé? A Free Design az egy bútormárka? United States Of America? Ez hogy kerül ide? A Moog az nem egy magyar indie zenekar?
A zenekar sztorija tulajdonképpen Laetitia Sadier énekesnő és Tim Gane gitáros-dalszerző története is egyben, mivel az együttes többi tagja folyamatosan cserélődött az évek folyamán. A két balos-anarchista világnézetű találkozása hol máshol, mint Párizsban esik meg, Tim régi zenekarának, a McCarthynak egy koncertjén, 1988-ban. A barikádok helyett azonban hamarosan egymás ágyában találják magukat, majd a fellobbanó szerelem hevében a francia Laetitia úgy dönt, hogy Londonba költözik újdonsült barátjával. Gane feloszlatja zenekarát, és 1990-ben ketten megalakítják a Stereolabot plusz hozzá egy saját kiadót, a Duophonicot is, hogy legyen hol megjelentetni a közben folyamatosan készülő számokat.
Laboratóriumi termékek
Termelékenységükön és üzletpolitikájukon is látszik, hogy nem egy szokványos együttessel van dolgunk: két darab négyszámos EP-vel indítanak, majd kétszámos single-t dobnak piacra, aztán ezeket összeválogatva - Switched On cím alatt -1992-ben megjelentetik, de rá egy hónapra már igazi debütálásuk, a Peng! is ott hever a lemezboltok polcain. A lemez a kritikusok ájuldozása közepette a független listák első helyén landol. Bár messze nem ez a legjobb munkájuk, érthető mitől voltak oda az újságírók: Laetitia álmából felvert, végtelenül bájos dünnyögéséhez; a ritmusgitárokkal, különféle analóg szintikkel (Moog, Farfisa) kísért, folyamatosan előrehömpölygő, repetitív-minimál zenéhez foghatót addig nem nagyon lehetett hallani. Az albumon olyan egymástól távol eső műfajok árulnak egy gyékényen, mint a hatvanas évek francia csajos popja (yé-yé), a hetvenes évek eleji német krautrock (Can, Neu!), néha még olyan, mintha Nico nem a távolságtartóan hűvös, hanem a barátságosabb arcát mutatná.
A ’93-as Transient Random-Noise Bursts With Announcements a legvadabban kísérletező LP-jük, a néhol 20 (!) perces dalok még a legelszántabb Velvet Underground rajongók idegeit is próbára tennék. Talán ők is érezték, hogy nem lenne szerencsés tovább feszíteni a húrt, így a ’94-es Mars Audiac Quintet már befogadhatóbbra sikerült, a francia és angol nyelven énekelt dalok maximális játékideje most már „csak” hét perc, ráadásul a Ping Pong című „sláger” majdnem felkerül a hivatalos angol kislemez lista első negyven helyezettje közé. Az 1996-os Emperor Tomato Ketchup kétségkívül a Stereolab csúcsműve: a stúdiótechnika adta lehetőségeket maximálisan kihasználva, sikerült 3-4 perces dalokba terelni a zenekart ért hatásokat. A Neu! motorikus dobolásából, a Szajna-parti melankóliából, a Burt Bacharach-féle vonósokból, a gurgulázó Moog menetelésekből, és Laetitia, valamint az őt kiegészítő Mary Hansen balzsamos énekhangjából összeálló zene retro és futurista is egyben, de legfőképpen ellenállhatatlanul fülbemászó.
A következő évben megjelent Dots And Loops-nak a finoman kattogó és lüktető ritmusokra, vibrafon és Moog „összecsapásokra” felfűzött, fotelbe süppedős dalai már egyértelműen a lounge felé tolódnak. Ez a csapásirány folytatódik a ’99-es Cobra And Phases Group Play Voltage In The Milky Night-on (egy újabb képtelenül hülye lemezcím) is, némi jazzes kitérővel, rajta az egyik kedvenc zenekarukról, a Free Design-ról (róluk lesz külön írás, ahogy az USA-ról is) elnevezett számmal. A 2001-es Sound-Dust hangulata áll talán a legközelebb a bevezetőben leírtakhoz: a dalok hallgatása közben egyszerre érezzük magunkat a Godard filmekből ismert Jean Seberg karjaiban a Szajnán ringatózva, és a Hold felé tartó Orion űrhajón koktélt szürcsölgetve.
Itt most tartsunk egy szusszanásnyi időt, hiszen a 2002-es évben bekövetkezett események majdnem a Stereolab végét jelentették. A már egy gyermekkel rendelkező Gane és Sadier véget vetnek kapcsolatuknak, a legtragikusabb dolog viszont Mary Hansennel történik, mert biciklizés közben elüti egy teherautó, és belehal sérüléseibe. Az együttes komolyan fontolóra veszi a feloszlást, de Mary elvesztése megerősíti őket, és a folytatás mellett döntenek, hála a jó égnek. A 2004-es Margerine Eclipse már neki szól, azonban a vicces orgonahangokkal és az eddigieknél több gitárral fűszerezett dalokból 
szomorúság helyett továbbra is végtelen nyugalom árad, Laetitia hangjáról meg változatlanul egy állandóan szerelmes, ábrándozó nő jut eszünkbe. 2006-ban megjelenik egy best of, Serene Velocity néven, majd idén augusztusban előállnak a Chemical Chords-szal. Az utóbbi évek egyik legjobb Stereolab lemezéről; egy koncentráltabb, poposabb anyagról beszélhetünk. A zenekarnak sikerült ismét lenyesegetni a néha már túlzásba vitt kísérletezéseket, az egykori tag, Sean O’ Hagan vonóshangszerelésével feldíszített, fúvósokkal színezett dalokból sugárzó életöröm és önbizalom bizonyítja, hogy a ’Lab túljutott a válságon, és újra régi fényében tündököl. A harmadik számnak a címe, a One Finger Symphony pedig akár ars poeticának is beillene: három hangból egy komplett szimfóniát felépíteni valószínűleg tényleg csak a Stereolab tud a legjobban.
