Hetek óta tárva-nyitva van az ablakom, csak estére teszem be, néha még akkor sem. A hőmérséklet csak nem akar 20 fok alá esni napközben, a természet meg nagyjából három hetes „előnyben” van. Mintha késő május lenne. Az ember ilyenkor igyekszik minél több időt levegőn tölteni, gondosan válogatott zenék kíséretében persze. Sok dalról, lemezről mondják el ilyenkor, hogy „ez minden idők legtökéletesebb tavaszi soundtrackje”, ezért most én is csatlakozni fogok a hangadókhoz. A fák kilevelezésének, virágba borulásának, a nyulak ugrándozásának, és a papírsárkányok eregetésének idilli hangulatát a The Free Design nevű zenekar 1967-es Kites Are Fun lemezén tudom legjobban tetten érni.
Szomorú hírem van: a hatvanas évek még nem értek véget, és egy jó darabig nem is fognak. Magyarországon meg aztán pláne nem, mert amíg nincsenek dokumentálva a Beatlesen és Rolling Stoneson (amiket nyilván szeretek) túl lévő zenekarok, addig nem aludhatunk nyugodtan. A Free Designról – pár utalás kivételével – szinte semmit nem találtam magyarul, tehát itt az idő egy kis hiánypótlásra.
A popzenei újságírás többek között a hülye hasonlatokról is szól, így ha egy szókapcsolattal kellene bemutatni az együttest, akkor azt mondanám, hogy a
The Mamas And The Papas New York-i megfelelőjéről van szó, és annyira nem is esnék távol az igazságtól. A Free Design is „családi vállalkozás” (Dedrick testvérek: 3 lány, 2 fiú), ők is tökéletesen tudnak több szólamban együtt énekelni, dalaik hatására pedig náluk is egyszerre süt ki hét nap és ragyog fel tizenöt szivárvány. Azonban kaliforniai testvérzenekarukhoz képest itt egy fokkal komplexebb, szövevényesebb dallamvilágba ütközünk, ráadásul erősebb a jazz, az easy listening, és a gyönyörűen hangszerelt barokk pop hatása. Plusz a Mamas And The Papas dalaiban én mindig éreztem valami körülírhatatlan melankóliát, ami a Free Designból teljesen hiányzik. Itt minden egyes szám egy boldogsághormon, egy adrenalin injekció, ami a leglehangolóbb-legdepressziósabb november végi szürkeségben is képes orgona- és hársfaillatot varázsolni a szobába. Vény nélkül, természetesen.
A Dedrick tesók 1967 és 1972 között hét lemezt adtak ki, majd 2000-ben újjáalakultak, aminek az eredménye egy újabb, 2001-ben megjelent album lett. Érdemes elmerülni az egész életműben, viszont a
debütáló lemezüket mindenképpen ajánlom. A Kites Are Fun-t egy olyan napsütéses május végi délutánhoz tudnám hasonlítani, amikor 25 fok van, enyhe déli szél borzolja a hajunkat, az égen meg tekergő gomolyfelhők takarják el néha a napot. Ebéd után csajunkkal/pasinkkal kifutunk a rétre sárkányt eregetni (
Kites Are Fun), ezután a fáradtságtól jólesően ledőlünk a fűbe, egymás mellé, miközben a felhők vonulását nézzük (When Love Is Young), majd nagy szökkenő lépésekkel lepkéket kergetünk (The Proper Ornaments), és végül egy futó zápor kíséretében hazabóklászunk (Umbrellas). Igen, a lemez akár giccsesnek is mondható, de nem az émelyítő fajtából, a dallamoknak meg egyszerűen nem lehet ellenállni. Találunk rajta több feldolgozást is, például a Beatlestől (Michelle) és a Simon And Garfunkeltől (59th Street Bridge Song), a Free Design leheletfinom stílusához igazítva.
A végén még ejtsünk azért pár szót a zenekar utóéletéről. Ahogy a korábban bemutatott Stereolabnál írtam, az angol együttes egy dalt is szentelt tiszteletük jeléül a Free Design-nak. Híres rajongóik közé tartozik még Beck, Cornelius, és a The High Llamas, amelyről már szintén tettem említést. A Free Design dalaiból 2005-ben remixlemezt is kiadtak, olyan közreműködőkkel, mint a Super Furry Animals, az előbb megemlített Stereolab, és Danger Mouse, a Gnarls Barkley egyik fele. A zenekar számaival ezeken kívül sorozatokban (Szívek szállodája) és reklámokban találkozhatunk.