Ágyból, párnák közül cikket írni roppant költségkímélő és kényelmes megoldás, de nagy előnye, hogy nem kell az utazás körülményeivel fárasztani az olvasót, így egyből a lényegre térhetünk. A fesztivál helyszíne a Michigan-tó partján fekvő Chicago városa. Soha nem jártam még ott, és Amerikában sem, tehát aki esetleg mégis abban reménykedett, hogy régebbi élményeimre visszaemlékezve, majd mondok valamit a körülményekről, annak csalódnia kell. Fotók alapján ugyanolyannak tűnik, mint az USA többi nagyvárosa (természetesen kurva nagy felhőkarcolók mindenhol), persze ez biztosan nincs így, mert találhatunk itt emblematikus épületeket, mint például a Sears Tower, és különben is, a poptörténelem egyik legkedvesebb dala is ennek a városnak a nevét viseli, szóval olyan rossz hely nem lehet.

 

A fesztivál közelebbi helyszíne a Union Park, itt van felállítva a három színpad (A - Aluminum Stage, B - Balance Stage, C - Connector Stage) , ahol párhuzamosan játszanak a zenekarok. A péntek általában afféle felvezető, „nulladik” napként funkcionál, csupán négy zenekarral, hogy aztán szombaton és vasárnap minél több együttest szabadítsanak rá a szerencsés zenehallgatókra.

 

A fesztivál nyitókoncertjét múlt pénteken egy híres lokális erő, a Tortoise adta, helyi idő szerint délután 5 órakor, amikor nálunk éppen éjfélt ütött az óra. Ennek megfelelően már elég enervált állapotban punnyadtam az ágyon, hasamon a laptoppal, de mivel az utána következő Yo La Tengo mindenképpen érdekelt, így úgy döntöttem, hogy felvezetésnek megnézem őket, miközben gyakorlatilag egyetlen egy hangot nem hallottam tőlük még. Az alapinformációkkal persze tisztában voltam; fontos poszt-rock zenekar, a vezetőjük John McEntire meghatározó figurája a szcénának, producerként pedig dolgozott már a Stereolabbal is, csak éppen a dalközpontú gondolkodásom akadályozott meg abban, hogy ráfanyalodjak az ilyen típusú hangszerbaszkuráló, instrumentális zenékre. Nem tudom miért, talán éppen az ostoba előítéleteim miatt, de kellemes csalódásként éltem meg az előadást. Már a megjelenésükkel egyből levettek a lábamról (már ha éppen nem feküdtem volna, ugye, haha): feljött a színpadra öt, középkorú, tisztességes amerikai vízvezeték-szerelő farmerban, tornacipőben, és ahelyett, hogy együtt elmentek volna a legközelebbi kocsmába, nekiálltak zenélni. Egyedül az SZTK-szemüveges fekete gitáros tűnt MŰVÉSZNEK, az összes többi simán alakíthatta volna a Szívek szállodájának bármelyik mellékszereplőjét. Ezek után a zene sem tűnt annyira borzasztónak, sőt, egyáltalán nem volt borzasztó; ugyan megvoltak a tipikus LASSAN ÉPÍTKEZŐ poszt-rockos megoldások, de hát ők első között kezdtek el ilyen zenét csinálni, szóval szerintem megtehetik, amúgy meg az ébrenlét és az alvás határán semmi sem esett jobban egy lehelletfinom marimbaszólónál. És hogy ezt egy tetoválásokkal teleszórt alkar szólaltatta meg, külön mosolyt csalt az arcomra. Másnap letöltöttem a lemezeiket, persze úgy már messze nem tetszett annyira, de sebaj, a péntek estémet nem rontották el, és ezért hálás vagyok nekik.

 

 

Nem úgy, mint a Yo La Tengo. Bár teljesen más zenét gyártanak, mint a Tortoise, azért a nyugis, relaxált hangulatokban néhol metszi egymást a két zenekar halmaza (de hülye hasonlat, ATYAÉG), csak éppen Ira Kaplanék dalformába csomagolva tálalják elénk. Ahogy egy korábbi bejegyzésben írtam, nem vagyok túl nagy rajongójuk, de a legutolsó lemezüket nagyon szerettem, és a korábbi, jobban sikerült dalaikat is kedvelem. Ehhez képest sikerült egy olyan idegtépően unalmas koncertet adniuk, hogy ötpercenként ki akartam kapcsolni a gépet. Pedig volt Autumn Sweater, Stockholm Syndrome, és Mr. Tough is, és fenntartom annak a lehetőségét is, hogy én voltam túlságosan álmos, de nekem akkor is vérszegénynek tűnt. Ráadásul, aki képes a tízperces számaiból akár egyet is elővenni egy olyan fesztiválon, ahol a zenekarokra szabott műsoridő maximum 50 perc, az valahol nagyon el van tévedve. Egyetlen dolog vigasztalt, hogy Georgia Hubley, Ira Kaplan felesége továbbra is úgy néz ki, mint bárkinek az édesanyja, aki betöltötte az ötvenet, és anyukánkat viszontlátni egy dobszerkó mögül mindig mókás dolog. Koncert után olvastam több olyan kommentet is, amelyek kifogásolták e két zenekar jelenlétét a fesztiválon. Eleinte nem értettem, de aztán rájöttem, hogy e két kétségtelenül idősebb, de kétségtelenül legendás zenekar színpadon szerepeltetése lehet, hogy ugyanolyan zsigeri tiltakozást és dühöt vált ki az amerikaiakból, mint belőlünk, amikor meglátjuk Kongó-Köcsög Müllert, és az ő Kongó-Köcsög Sziámiját a Sziget nagyszínpadán. Egy különbség van csupán: Péter SOHA nem fog ilyen jó dalt írni. Hátravolt még a Jesus Lizard és a Built To Spill, de annyira nem hallgattam őket soha, hogy fennmaradjak miattuk, így kissé csalódottan csuktam össze a laptopomat, és szenderültem mély álomba.

 

 

Ahogy fentebb írtam valóban úrias és roppant fenséges érzés ágyban fetrengve végigkövetni az eseményeket, de így sajnos pont a fesztivál FEELING veszik el, kimarad a csajozós rész (na nem mintha olyan nagy nőfaló lennék), és azt sem tudjuk később elmesélni, hogy Bradford Cox-szal váltottuk egymást a wc-n, vagy hogy Nathan Williams állt előttünk a sorban, miközben sörre vártunk, vagy éppen azt, hogy sikerült EGÉSZEN VÉLETLENÜL ráborítanunk a sört annak az újságírónak a vadiúj ingére, aki történetesen lehúzta a kedvenc zenekarunk új lemezét a Pitchforkon. Apropó Wavves, szóval felébredtem, már szombat van, és aznap léptek fel, azonban előre tudni lehetett a közvetítési programból, hogy őket sajnos nem fogják mutatni, pedig jobb lett volna, ha ők kerülnek be, mondjuk a Plants And Animals nevű középszerű kanadai indie zenekar helyett. Talán féltek a szervezők, hogy Nathan itt is szétcsapatja magát, vagy attól tartottak, hogy a pár nappal előtte gördeszkázásban eltört, begipszelt csuklója fog gitározásra alkalmatlanná válni két szám után? Mindegy, láttam helyette a Fucked Up-ot, és The Pains of Being Pure At Heart-ot, és ez is valami.

 

Tehát Fucked Up. Nemrég jártak Magyarországon, ami nagy szó, mert végül is tényleg aktuális és releváns hardcore-punk zenekarról van szó, egy szeretnivaló, szakállas, dagadék frontemberrel a mikrofonnál. Szeretem pár dalukat, és igazából ott kellett volna lennem nekem is, de az oda-vissza utazás megtételéhez szükséges 400 km és 6-7 óra elvette a kedvemet az egésztől. Persze hülye voltam, ez utólag nem is lehet kérdés, így úgy éreztem, hogy ha még úgy sem vagyok képes megnézni őket, hogy csak a laptopot kell felcsapnom, akkor rosszabb ember vagyok Sztálinnál és Hitlernél is együttvéve. Chicagóban délután fél három, itthon szombat este fél 10, ideális időpont, így szépen elővettem a behűtött söröket, felbontottam egyet, és máris jöhetett a nonstop fejrázás és ökölbe szorított kéz.

 

 

És a Fucked Up kurva jó volt, még annál is jobb, mint ahogy elképzeltem magamnak, és Pink Eyes tényleg az évtized egyik legédesebb (már ha lehet ilyen szót használni egy ilyen fazonra) énekese. Sorban jöttek az eddig megjelent két lemez legjobb dalai, Pink pólóban, rövidnadrágban, baseball sapkában és óriási kosarascipőben indított, majd hamarosan előkerült zsíros, pocakos, párnás felsőteste, amibe legszívesebb úgy dőlne bele az ember, mint egy fotelba. A második szám már a közönség első soraiban találta, és a koncert hátralévő részét is nagyrészt innen vezényelte le; pacsikat adogatott, a feléje repülő standlabdákat elkapta, a szájával széttépte, majd néha a fejére húzta. A színpadon eközben hengerelt a Stooges- és Ramones-alapú csodálatos hardcore garázs punk, amire a nézők az ötödik sorig őrült pogózással reagáltak, onnantól viszont mintha elvágták volna őket a közönség többi részétől, és csak a karót nyelt hipszterek maradtak. Aztán jött a megvilágosodás: Pink Eyesnak Tim Harringtonnal, a Les Savy Fav énekesével kellene közösen zenekar alapítania, hogy ez a két nagyra nőtt óvodás együtt élhesse újra a gyerekkorát a világ összes koncertszínpadán. És hogy mennyire kedves, és jól nevelt fiú valójában Pink Eyes, az abból az apró jelenetből derült ki, amikor az öt másodperc alatt lehúzott ásványvizet a száján és az orrán keresztül ráspriccelte a nézőkre, majd ELNÉZÉST KÉRT, amiért összevizezte őket. A fesztivál legaranyosabb pillanata volt.

 

 

Negyed 4 (nálunk negyed 11), a színpadon pedig öt zavarodott tini, a The Pains Of Being Pure At Heart. Nem hagyhattam ki az idén debütált New York-i zenekart, mert kíváncsi voltam, hogyan működik élőben 2009 egyik legfelkapottabb gitárpop együttese. A lemezüket mérsékelt szimpátiával füleltem le, de találtam magamnak pár kedves dalt, bár 40 percen keresztül kicsit fárasztó hallgatni ezeket kásás hangfüggönnyel felvett számokat, de mindenképpen bájos, amikor egy zenekar annyira nyíltszívűen tud rajongani a példaképéért, hogy képes teljesen a bőrébe bújni (jelen esetben a skót The Pastelsről van szó). Élőben is hasonló érzések keringtek bennem: jójó, kedvesek meg minden, de ez a 40 perc tényleg elég ebből a fajta zenéből, és mire pont meguntam volna, befejeződött a koncert. Egyébként meg vicces volt azzal szembesülni, hogy ezek tényleg olyan esetlenek és bénák, ahogy a képeken kinéznek; és ilyen fakó bőrű, nyeszlett fiatalokat is csak egy nagyváros tud kitermelni magából. Na, hát akkor én most le is zárnám a mondandómat, szóval maradjatok velem, mert pár nap múlva érkezik a második, befejező rész, benne többek között Thermals, Blitzen Trapper és Grizzly Bear. Videók a fesztiválról itt.