Na, hát akkor következzék a beszámoló második része, amelyből kiderül, hogy a Thermals milyen Híres Zenekarok Híres Dalait dolgozta fel, és hogy melyik Híres Blogger maradt fenn megnézni helyettem a Grizzly Beart, hogy aztán leírja, mit látott és hallott.
A vasárnap kicsit erősebbnek ígérkezett az első két napnál: a közvetítésben sorra került a Blitzen Trapper, The Thermals, The Walkmen, Grizzly Bear és Flaming Lips, ezen kívül fellépett még - a teljesség igénye nélkül - Vivian Girls, Japandroids, és az M83 is. Mivel hétfő reggel jelenésem volt, ezért csak a Blitzen Trapper és a Thermals koncert megtekintését vettem bele az esti programba, és titokban abban bíztam, hogy a hajnali időpont ellenére a Híres Blogger ismerősöm majd megnézi a Grizzly Beart is (ha már rajongó), és beszámol róla. Szerencsére így történt, innen is CSÓKOLTATOM. Aztán végül úgy alakult, hogy a Walkmen nagy részét is sikerült látnom, szóval arról is olvashat majd pár sort az érdeklődő.
A Blitzen Trapper az egyik kedvenc amerikai (közelebbről portlandi) zenekarom az elmúlt pár évből, egy rakás olyan együttesből gyúrják össze zenéjüket, amiket tiszta szívből szeretek: slágeres dalaik gúnyája alatt ott melegszik a Shins ábrándos-folkos szitáján átszűrt beach boys-os, beatleses pszichedéliája, Bob Dylan orrhangja, a Byrds countrys álarca, az Of Montreal lüke, glames popja, de benne van a Pavement szedett-vedett húrtépése is. Tavalyi lemezük, a Furr - ami előkelő helyezésen szerepelt az év végi listámon – eddigi pályafutásuk csúcsa, az előbb emlegetett hatások egy Klasszikus Amerikai Rockalbum formájában kristályosodtak ki, és ha így folytatják, akkor simán lehetnek a következő Nagy Amerikai Rockzenekar. Tehát a zenekar remek formában, és erről a koncertfelvételen is megbizonyosodhattam. Eric Earley, aki itt is bizonyította, hogy karakteres hangú, jó énekes, szép favágóingben jelent meg, és persze szakáll is volt mindenféle színben és fajtában (vörös és szőke, kicsi és hosszú bozontos), a zenekar pedig szinte teljes egészében eljátszotta a tavalyi lemezt, méghozzá kurva jól, talán csak a Wild Mountain Nation került elő a régebbi dalok közül. Én mondjuk a 2007-es albumról (Wild Mountain Nation) hiányoltam az egyik kedvencemet, a Summer Town-t, ami igazán jól működött volna a délután fél hármas napsütésben (itthon fél 10), de ezen kívül semmi problémám nem akadt a koncerttel. Tökéletes 40 perc volt, egy másodpercnyi unalom nélkül.
A másik portlandi csoda, a Thermals idén tavasszal megjelenő lemezét is rongyosra hallgattam, ráadásul remek koncertzenekar hírében áll, így a Blitzen Trapper alatt megkezdett sörfogyasztásban kicsit magasabb fokozatra kapcsoltam, hogy megfelelő hangulatban várhassam a negyed 12-kor (ott negyed 5-kor) kezdődő fellépést. Reméltem, hogy ők is a legfrissebb és egyben legjobb lemezükre építik majd a koncertjüket, ami be is következett, és hogy ezen felül még váratlan feldolgozásokkal is előálltak, az csak hab volt a dobozos sörömön, haha. A Thermals trükkje nagyon egyszerű: szinte ugyanazokat az akkordmeneteket, gitárhangokat, ének-kántálásokat vezetik elő a dalaikban, mégsem mondanám, hogy egysíkúak lennének, mert minden egyes dalukban van valami karakteres, ami megkülönbözteti az egyiket a másiktól, arról meg ne is beszéljünk, hogy az idei lemez majdnem minden száma kurva nagy sláger. Hutch Harris énekes szintén cuki frontember, rózsaszín pólójában, csuklószorítójában és homlokon félrefésült hajával remekül mutatott Kathy Foster feka basszercsaj mellett, aki egyberészes piros ruciban rázta magát. És hogy mik voltak a feldolgozások? Hát a Sonic Youthtól a 100%, egy ritka, korai Nirvana dal, a Sappy, valamint a Basket Case a Green Daytől. A fináléra természetesen az ovéjauvau maradt, viszont kihagyták a lemez másik nagy slágerét, a Liquid In, Liquid Out-ot, amiért minimum 1 pont levonás járna, ha osztályzatot kellene adni. Sebaj, fasza volt, és megérdemelt tapsvihar közepette hagyták el a színpadot.
Bár már éjfél volt, és a reggel fél 8-as kelés réme is fenyegetett, nem éreztem magam fáradtnak, ezért úgy döntöttem, hogy belenézek a The Walkmenbe, mert tavalyi lemezüket, a You & Me-t szeretem, van rajta legalább három-négy dal (főleg a két szívbemarkoló szám, a Red Moon és a Canadian Girl), amit bármikor szívesen beteszek, és a többit sem unom meg többszöri hallgatás után. És milyen jól tettem, mert kifejezetten élvezetes koncert volt, csomó dallal tavalyról, meg persze a The Rat is előkerült, de a legszebb pillanatok azok voltak, amikor megjelent egy teljes fúvóskar, mariachi trombitákkal, na azoktól megszakadt az ember szíve, miközben arra gondoltam, hogy körülbelül ilyen zene születne, ha kereszteznénk a hatvanas évek elejének hangszerelését az Interpollal és a Beiruttal. MEGHATÓ volt, na. Ekkor azonban a laptopom gondolt egyet, és újraindította magát, így mire visszatértem a Pitchforkra, a koncert véget ért, hogy BASZNÁ MEG A LÓ. És akkor most át is adnám a szót annak a bizonyos Híres Bloggernek, tehát következzék csoo, a New Kids On The Blog Büszke Tulajdonosa, és az ő beszámolója a Grizzly Bear éjjel fél 3-kor (helyi idő szerint fél 8-kor) kezdődő koncertjéről.
A Grizzly Bear dalainak jót tesz minden zavaró tényező kizárása, tipikusan szobazene a világról, ami mellé nekem még egy nagyzenekari kíséret is jobban illik, mint a Pitchforkfest környezete. Szóval őket szeretem, a fesztiválokat nem, de egy meglepően jó minőségű élő közvetítést még tudok értékelni, főleg akkor, ha az említett zenekarról van szó. Az mondjuk már nem mindegy, hogy egyik dalukról sem az jut eszembe, hogy milyen jól szólhatnak ott, ahol a legkevésbé lehet koncentrálni. Nem baj, bennük lehet bízni, soha nem tűnnek hanyagnak, az odafigyelés megvan általában meg most is. Élőben persze nem lehet teljesen visszaadni a finomságokat, amik miatt igazán szeretem a Grizzly Beart, de így nyílt terepen még jobban elvesznek. Azért pont annyira sikerült értékelhetővé tenni, hogy fennmaradtam bérvirrasztani söcsö helyett. Kár, hogy az ének és a gitár néha elég torz volt, bár ezt már nem kenem szerencsétlen fesztiválra. Pont fele-fele arányban játszottak számokat a Yellow House-ról és a Veckatimestről, becsúszott egy technikai hiba (elromlott a monitoruk), a Lullaby-ban Ed Droste a Mae Shi-től kölcsönkapott csembalón játszott, Chris Bearnek pedig pont születésnapja volt, de nem kívánta magát ünnepeltetni. Ennél nagyobb esemény nem történt, úgyhogy az utolsó dalon elaludtam, pedig tényleg nem volt rossz koncert, inkább csak álmos voltam.
