Tovább folytatódó skandinvázió, kulturális sokszínűség, négerek Beach Boys-trippen, és az első posztpunk fecskék. Hivatalos videó beszúrva, ahol volt persze, mp3-ak meg legalul letölthetők.
Mull Historical Society – The Final Arrears (2003)
Minden embernek megvan a maga kedvenc zsánere, az a műfaj, amiből folyamatosan repetát kérne, ha lehetne, amit nem tud megunni, mert belőle és neki szól, a vérében van. Soha nem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor először hallottam a Zombiestól az Odessey & Oracle-t, a Love-tól a Forever Changest, vagy a Bors őrmestert, a Pet Soundsot. A dúsan hangszerelt pszichedelikus pop az én zeném, soha nem fogom kiengedni a kezemből, mert az enyém, a MIÉNK, a MEGTÖRT SZÍVŰ zenebuziké. A Mull Historical Society agytrösztjének, a skót Colin MacIntyre-nek is folyamatosan vérzik a szíve, és nem szégyelli dalba önteni. Ez talán a legszebb dala; fokozatosan belépő női kórussal, nagyzenekarral, meg mindennel, amit csak el lehet képzelni ehhez a műfajhoz. Az Arcade Fire elbújhat a könnyáztatta hangfalak mögött!
The Knife / José González – Heartbeats (2003)Nagy dilemmában voltam ezzel a számmal. Na, nem azért, hogy betegyem-e, mert az nem is lehetett kérdés, inkább azt nem tudtam eldönteni, hogy melyik változatot válogassam be. Én ugyanis José tolmácsolásában hallottam először, valamikor 2005 végén, és fogalmam sem volt róla, hogy ez egy feldolgozás. Aztán jött 2006 nyara, amikor ennek a reklámnak köszönhetően végképp befutott ez az argentin szülőktől származó svéd énekes-dalszerző, és életemnek abban az időszakaszában, túlesve egy műtéten (nyugi, nem vagyok halálos beteg), otthoni lábadozásomat színesebbé téve, napi rendszerességgel hallgattam ezt a dalt. Van aztán még egy személyesebb indoka is annak, amiért ezt a verziót preferálom jobban, de azt már nem árulom el. Természetesen imádom a The Knife eredetijét is, és amióta láttam ezt a hátborzongatóan zseniális élő verziót, már csak egy picivel marad el számomra a González-féle interpretációtól. Az mp3-ak közé mindkét változatot bemásoltam.
The Thrills – Big Sur (2003)Az évtized egyik legcukibb Byrds-, Beach Boys- és hatvanas évek Kalifornia-imitációja egyenesen Írországból. Barkó, homlokon elfésült haj, mellény, csíkos póló, UCLA T-shirt, többszólamú vokál, csilingelő gitár, instant fülbemászás és hét ágra sütő nap. A srácok 2002 nyarát Santa Cruzban (hol máshol?!) töltötték, ott írták meg a dalokat, majd Hollywoodban rögzítették. A slágerekhez készült videók is hasonlóan aranyosak, főleg a Don’t Steal Our Sun, amiben ezek a fehérseggű skacok megmutatják, hogyan kell lealázni kosárban a kétméteres feketéket.
Franz Ferdinand – Jacqueline (2004)Nagyon nehezen tudtam csak kiválasztani végül, hogy melyik dalt tegyem be a Franz Ferdinand első, KORSZAKOS jelentőségű lemezéről, de aztán döntöttem. A Jacqueline talán nem a legjobb dal, de hogy ennél tökéletesebb nyitószámot nem lehetett volna találni, az is biztos. Akusztikus popdalként indul, majd elsöprő lendületű posztpunk zakatolás lesz belőle. Amúgy anno meg is vettem eredeti cd-n. Jó drága volt, mondanom sem kell.
N.E.R.D – Drill Sergeant (2004)Ugye mindenkinek megvan Pharrell Williams, a PATKÁNYKÉPŰ néger? A Neptunes produceri duó egyik fele, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Madonna, Britney Spears, Jay-Z, The Roots, Snoop Dog, stb. Nos, a fene se hitte volna, de ebben az emberben egy mini Brian Wilson szunnyad. Saját zenekarának, a N.E.R.D-nek a 2004-es lemezén, a Fly or Die-on van egy szám, a Drill Sergeant, ami olyan tökéletes Beach Boys dallamokkal van telezsúfolva, hogy a Super Furry Animalsnak is kapaszkodnia kellett, nehogy megelőzze őket ez a kis tökalsó.
Of Montreal – Lysergic Bliss (2004)Gyorsan szögezzük le, hogy az évtized pasija Kevin Barnes, az Of Montreal énekese. Az Elephant 6 kollektívából induló amerikai Of Montrealról évekig csak olvastam, majd első találkozásommal sikerült egyből „beletenyerelnem” a legjobb lemezükbe, a 2004-es Satanic Panic In The Atticbe. A Lysergic Bliss nagyjából lefedi a zenekar erősségeit: az idióta rajzfilmhangon elővezetett tökéletes dallamokat, a több dalra elegendő ötletkavalkádot, valamint a kellően kótyagos és lökött előadásmódot.
Phoenix – Everything Is Everything (2004)Az évtized egyik legnagyobb rejtélye a francia Phoenix. Érthetetlen hogyan képes írni a zenekar olyan tökéletes popdalokat, mint ez itt, vagy a Run, Run, Run, a Long Distance Call meg a Lisztomania, miközben az összes többi számuk végtelenül uncsi, jellegtelen és semmilyen. Mondom én, REJTÉLY.
Feist – Mushaboom (2004)Egy darabig azt hittem, hogy Feist jó csaj, az előnyösen készített fotói miatt, aztán kiderült, hogy annyira mégsem, talán csak megtévesztett a barna haj és a frufru. Mindegy, nem törtem össze LELKILEG, annál is inkább, mert dalszerzőnek viszont elsőrangú. Kanadai, és tagja volt a Broken Social Scene-nek is. 2004-es lemezén, a Let It Die-on van ez a nagyon kedves dal, amit egy időben naponta 5-ször vagy 10-szer is képes voltam meghallgatni, mert árad belőle a jókedv és a könnyedség. És kollaborált már az alább látható norvég KOC-al is.
Kings Of Convenience – Misread (2004)„Farázós dal” – ezekkel a szavakkal jellemezte egyik kedves ismerősöm a Misreadet; ebből a videóból kiderül, hogy miért. Tökéletes zenekarnév választás, tökéletes megidézése a Simon & Garfunkel-féle akusztikus, melankolikus popzenének Norvégiából. Olyan ez a duó, mintha körzővel és vonalzóval rajzolták volna meg ehhez a fajta zenéhez: Eirik Glambek Boe, az érzékeny, visszahúzódó kamasz, akinek mindig összetörik a szívét, és Erlend Oye a szemüveges geek, akit szintén sokat szívattak a csajok, de ő a bénaságából próbál erényt kovácsolni, és hátradőlve a székében csak nevet egyet az egészen.
The Futureheads – Decent Days And Nights (2004)Nem árulok zsákbamacskát: a Futureheads debütáló lemeze a kedvenc posztpunk albumom az évtizedből. Bár lehet, hogy nincsenek rajta olyan világhódító dalok, mint a Franzi első lemezén, de a maga módján ez is slágerparádé, és én ezen a lemezen éreztem át legjobban a zakós, bőrnyakkendős „posztpunkságot”. Az XTC idegrángásos, szaggatott, szögletes zenei megoldásai itt érvényesülnek a legjobban és a leghitelesebben, a dalok meg kurva jók. Ennyi.
