Ritkán szoktam instrumentális filmzenéket hallgatni, mert mindig hiányérzetem támad. Persze, basszus, hiszen hiányoznak a képek hozzá, őrület! Viszont van egy zeneszerző, akinek a soundtrackjeit mindig szívesen veszem elő, anélkül, hogy betegyem utána a filmeket is. Őt pedig úgy hívják, hogy Krzysztof Komeda. A nyelvtörő névből könnyen kitalálható, hogy kelet-európai, méghozzá lengyel. A sokszor emlegetett Stereolab és Broadcast vonal révén jutottam el hozzá, hiszen ők hivatkoztak rá, mint egyik hatásukra különböző interjúkban, ezért kíváncsi voltam, ki lehet ez a fazon. És egy szuper svéd zenekar is elnevezte magát róla. Eredetileg jazz zongorista volt, aztán rájött, hogy a filmzenék írása is ugyanúgy megy neki, így nekiállt KOMPONÁLNI. Leghíresebb munkáit Roman Polanski mozijaihoz írta, többek között a Vámpírok báljához (1967), a Rosemary gyermekéhez (1968), és a Zsákutcához (Cul-de-Sac, 1966), ami az egyik kedvencem tőle. Az első kettőre inkább a túlvilági, misztikus hangulat a jellemző, meg a hátborzongató vokálok (mert nagy ritkán azért megszólal ének is, a Rosemaryre például egy remek pszichedelikus popdal is jut - Lullaby part 2), amelyektől mindig összefosom magam hallgatás közben, főleg a Rosemary gyermekétől szokott rámtörni a frász, aminek a Mia Farrow színésznő által énekelt főcímdala az egyik legszomorúbb és legfélelmetesebb, amit valaha is hallottam. Még  belinkelni is alig merem, ANNYIRA FÉLEK!!! A Zsákutca tök rövid, 6 számos, 14 perces filmzenéje ennek pont az ellenkezője; persze ez sem teljesen gondtalan, mert ebben is ott lebeg valami furcsa melankólia, de mégis szinte felszabadító hatással ér fel az előző kettőhöz képest, és ebben több a hagyományos jazz, a bár- és krimijazz. Kedvencem azonban a címadó szerzemény, ami gyakorlatilag annak a bizonyos Sun Ra dalnak a méltó párja, egy újabb Szajna-partot felidéző, tekergő-nyekergő orgonával az űrbe kilőtt agymenés. Happy end viszont nincs, hiszen 1969-ben 38 éves korában, máig tisztázatlan körülmények között halt meg.