Azok előtt, akik nagy mennyiségben szednek le zenéket, valószínűleg nem ismeretlen az a jelenség, amikor az elmúlt hetekben letöltött albumok átnyálazása közben ráakadunk valamire, amiről lövésünk sincs, hogy mi az, és elképzelésünk sincs arról, hogy mikor és egyáltalán MIÉRT került a mappába. Na, ez történt velem nemrég, a legszebb az egészben persze az, hogy ahogy egyre több és több időt töltünk tudatos zenehallgatással (nálam ez már lassan 15 évre rúg; öreg vagyok, nincs mit tenni :( ), úgy alakul ki az a képességünk, hogy látatlanba olyanba nyúlunk bele, ami biztosan tetszeni fog.
A svéd-ausztrál, de Londonban tevékenykedő duó alkotta Moustache Of Insanity-t természetesen nekem találták ki: Casio szinti, hülye dobgép, ócska gitár, különféle játékhangszerek; fülbemászó, alsó tagozatos vokál azaz lüke gyógyegér pop, lásd They Might Be Giants. A megszólalás meg hát pont olyan, amilyet egy ilyen barkács zenekartól elvárhatunk, vagyis nagy valószínűséggel az egyetlen egy (vagy esetleg még egy) mikrofon az ágy elé lett téve, és úgy játszották fel, félig paplanba bújva. Nálam csak a Postcards To Strangers című ötszámos EP érhető el, de a honlapjukon további dalokat is le lehet tölteni, alább meg egy videó, amiben elmesélik a srácok (a köpcös bajszos Will Harrison az Allo Darlin'-ban basszerozik), hogy az igazi péntek esti buli bizony otthon zajlik, a szobában, a lemezjátszó mellett, és nem valami béna szórakozóhelyen. Hogy ez mennyire ismerős nekem, lehetne akár a magamfajta szobapop arcok himnusza is, hiszen például ma este sem megyek sehová, pedig szombat van, de ha ilyen felfedezéseket tesz az ember, akkor minek menjen bárhová is, nem igaz?!
