„Egy kommunista párttag zenekart alapít The United States Of America néven, és tető alá hoz egy lemezszerződést egy menő kiadóval úgy, hogy még egyetlen fellépésük sem volt. Ilyen is csak a hatvanas években történhetett meg.” Az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz könyvben leírtaknál érzékletesebben, azt hiszem, nem is lehetne felvezetni a The United States Of America 1968-ban megjelent első és egyben utolsó, öncímű lemezét.
Sokszor, nagyon sokszor emlegettem már a blogon a Stereolab és a Broadcast nevét, miközben az „ősforrásról” csak egyszer, kutyafuttában tettem említést, igaz, akkor be is ígértem, hogy majd írok róla, de erre is közel két évet kellett várni. Sajnálatos módon, azóta sem olvasható szinte semmi a zenekarról a magyar interneten, úgyhogy ez is egyfajta hiánypótló poszt lesz.
A „hatvanas évek” szerintem többek között azért volt érdekes meg izgalmas (és jó is), mert a „kísérletezés” és a „popdalforma”, az „avantgarde” és a „fülbemászó dallamok” sokszor még nem egymás mellett párhuzamosan futó, egymással soha nem érintkező dolgok voltak, hanem ezek a látszólag ellentétes pólusok a lehető legnagyobb egyetértésben borultak egymás keblére mindenki nagy örömére és épülésére. Az egyik legjobb példa erre a Lou Reed vezette Velvet Underground, amelyről talán még most is olyan elképzelése van néhányaknak, hogy az aztán micsoda egy elborult, zajrock zenekar, ami részben igaz is (a második lemezük például majdnem hallgathatatlan noise káosz), de közben egészen pöpec, mondhatni slágeres popdalokat is írt szép számmal (Who Loves The Sun, Sunday Morning).
A komcsi Joseph Byrd (aki John Cage-nél tanulta az avantgarde-minimalista zeneszerzést) vezette The U.S.A. is hasonló szellemiségben működött. Elsők között használtak mindenféle elektronikus berendezést, analóg szintiket, hangmintákat, modulátorokat, a hagyományos rockhangszerek mellett persze, de jól tudták, hogy 20 perces, bedrogozott, pszichedelikus szétcsúszásokat szalagra rögzíteni nem sok értelme lenne, így a 3-4 perces dalforma keretét tömték ki a legszédültebb kísérletezéssel, de úgy, hogy a legapróbb rések se maradtak őrült ötletek nélkül, miközben az énekdallamokat kellően fülbemászóra faragták. Egyedül az utolsó dal lett hosszabb, de abban meg legalább egy lemeznyi zenei megoldást gyúrtak össze hat és fél percben. Az album különben a sok bejátszott nagyzenekari és fúvós részlet, valamint a csengő-bongó hangkavalkád miatt néha egy Fellini film zenéjének psych-pop verziójára emlékeztet. Külön ki kell emelni minden hűvös és távolságtartó csajénekes „mamáját”, Dorothy Moskowitzot (a szintén Velvet közeli Nico a másik természetesen), akitől nemcsak a Stereolab és a Broadcast, hanem a Portishead és a Moloko énekesnője, Roisin Murphy is sokat tanult. Egyetlen egy dalban lágyul el és önti el melegség a hangját, abban, amelyben a halott Che Guevarához énekel (Love Song For The Dead Che). De hát mit is várhatnánk egy kommancstól! Katt!
