Mindenkinek megvan a saját értelmezése a twee popról, egy azonban biztos: akit valaha is elkapott a twee láz, az a hátralévő életében biztosan nem tud szabadulni az érzéstől. Régóta adós voltam már ezzel a poszttal, úgyhogy jöjjön az öt kedvenc twee pop dalom. Egy apró bökkenő van a dologban: ezek a számok még akkor születtek, amikor maga a kifejezés egyáltalán nem létezett, helyette a „bájos” és „aranyos” jelzővel írták körül őket, mai füllel meghallgatva persze biztosan azt mondanánk, hogy „jé, ez mennyire twee, mennyire cuki”. Amúgy ez az öt dal nemcsak a twee pop, hanem az egész könnyűzene égboltjának legragyogóbban fénylő csillagai közé tartozik. Legalábbis nálam mindenképpen. Egyben az öt dalt innen lehet leszedni.
Buddy Holly – Everyday (1957)
Finom tapsikolás, apró csilingelés, elbűvölő énekdallam – a twee pop rajongó orra már messziről megérzi a cukiság szagot, de 1957-ben ez még nem volt teljesen nyilvánvaló. Az SZTK szemüveges Buddy Holly a rock’n’roll műfajának egyik alapítója, de ezzel a dallal minden csilingelő popdal ősét is megteremtette. A harangjátékhoz hasonló hangot viszont akkor még nem xilofon szolgáltatta, hanem egy celesta nevű billentyűs hangszer. A hosszú távú memóriába örökre beleégő dallam pedig ebből a reklámból lehet ismerős.
The Velvet Underground – Stephanie Says (1968)
Amikor kiválasztottam az öt dalt, magam is meglepődtem, hogy ezek közül három is a Velvet Underground szerzeménye. Ahogy az előző posztban írtam, a Velvet messze nemcsak kísérleti, „art-rock”, glam, proto-punk zenekar volt, hanem, igen, proto-twee is. Erre az első példa az 1968-ban rögzített Stephanie Says, ami különféle kiadói hercehurcák miatt csak egy utólag, 1985-ben kiadott Velvet Underground albumra fért fel. Mindegy, szerencsére megjelent, így bekerült a The Royal Tenenbaums című Wes Anderson filmbe, én pedig megismerhettem, és azonnal megszerethettem, mert hát: akusztikus gitár + csilingelő celesta + hegedű = twee.
Donovan – Jennifer Juniper (1968)
Ez a dal fél évvel Stuart Murdoch születése előtt jelent meg, és biztos vagyok benne, hogy terhes édesanyja ezt dúdolgatta a magzat pózban fekvő gyermekének, aki később megalapítva a Belle & Sebastiant, egy rakás, ehhez hasonló szellemiségű, sírnivalóan bájos és elegáns dalt írt nekünk. A szintén skót Donovan egyszerre volt proto-freak folk és twee arc, akinek rengeteg, természeti képekben tobzódó, rendkívül fülbemászó dala volt (ajánlom az 1967-es dupla lemezét, A Gift From a Flower to a Garden), amelyek Devendra Banhartra is nagy hatást gyakoroltak.
The Velvet Underground – I’m Sticking With You (1969)
Arról megoszlanak a vélemények, hogy a Juno valóban jó film-e, azonban kedvességét elvitatni nem biztos, hogy szerencsés. A filmzene viszont biztosan szuper (bár nyilván ez is szubjektív megítélés kérdése), tele olyan apró kókuszos „bonbonnal”, mint ez itt. Ha már többször is említést tettünk előképekről, ősforrásokról, akkor ez a dal minden amatőr hangulatú (lo-fi), csaj-srác vokálra felépített szám elődje; például Adam Green és Kimya Dawson azaz a Moldy Peaches teljes dalparkja is ennek a bűvöletében fogant.
The Velvet Underground – After Hours (1969)
Egy lány (vagy éppen fiú) ül a heverőjén, magához veszi a falnak támasztott gitárját, benyomja a kazettás magnón a record gombot, és elkezd dalolászni, kicsit hamisan, meg-megcsukló hangon, de tele szeretettel, bájjal és ártatlansággal. Ugye ez is ismerős mindenkinek. Az After Hoursban a Velvet Underground női dobosa, Maureen Tucker teszi mindezt, csak a gitár Lou Reed kezében van. A dal cukiság faktorát tovább növeli, hogy feldolgozták az Álom tudománya című Gondry filmben.
