Sok kedvenc zenekari fotóm van, ám ha egyet kellene megneveznem, akkor ez az 1965-ös lenne az. Pedig hát első ránézésre semmi különös nincs ezen a képen; a The Byrds zenekar vár a beszállásra a reptéren, hány ilyen fotó készülhetett különböző együttesekről? 34526? Kábé. De ha kicsit jobban megnézzük a középső tagot, a dobost, Michael Clarke-ot, főleg a haját, a testtartását, az arckifejezését, akkor minden világos lesz. Ööö mire gondolsz? Iggy Pop és a The Stooges? Ramones? Thurston Moore (Sonic Youth)? Kurt Cobain (Nirvana)? Evan Dando (The Lemonheads)? Beck? Julian Casablancas (The Strokes)? És egyáltalán a fél rocktörténelem, punkostúl, indie-stül? Igen, pontosan ezekre gondoltam. Basszus, TÉNYLEG! Na látod. Most, amikor szinte minden második frissen alakult gitárpop zenekarnak van legalább egy csilingelő hangzású dala, nem árt elővenni mindezeknek az ősét, a hatvanas évek Kaliforniájából. Már csak azért is, mert mint oly sok más zenekarról, hát erről sincs sok minden a magyar neten; csak egy erősen foghíjas wikipédia oldal, és néhány, pársoros cikk, amelyekből mindig ugyanaz a három dolog derül ki: a zenekar 1964-ben alakult Los Angelesben, Amerika válasza a Beatlesre, és hogy FOLK ROCK. De hát ez sajnos elég kevés, szóval kiválasztottam tíz kedvenc dalomat a zenekar legerősebb korszakából (1965-1968), hogy ezeken keresztül kicsit részletesebben is bemutassam őket. A dalokat a dalcímekre kattintva lehet meghallgatni.
(az megvan, hogy a zenekar 1964-ben alakult Los Angelesben?) Na, hát ez az a dal, amiből az utolsó vércseppet is kiszívták. A dal, ami nem hiányozhat semelyik 300 forintos hatvanas évek válogatásról a Media Marktban. A dal, amelyik úgy tapad a hatvanas évekhez, hogy még savval se lehet lemaratni róla. A dal, amelyiktől azonnal virágot a hajba tűző retkes hippik jutnak eszünkbe. Nem sorolom. Mindezektől függetlenül ez akkor is minden idők legjobb, de legalábbis legkarakteresebb feldolgozása (az eredetijét ugye Bob Dylan írta): a csilingelő, 12 húros Rickenbacker gitár, a csörgődob, a fátyolos énekhangok, a sokvokálos, éteri harmóniák és egyáltalán az egész, egy azonnal beazonosítható hangzás, ami örökre beleégett minden zenehallgató agyába, aki csak egyszer is hallotta, és aminek a hatását ott találjuk a Big Star, az R.E.M., a The Smiths vagy a Teenage Fanclub (és még ezer évig sorolhatnánk ki mindenkinek) felvételein. (FOLK ROCK!)
A Byrds egyik fő erőssége abban rejlett, hogy a zenekarból a dobos kivételével mindenki írt dalokat, azonban első lemezük (Mr. Tambourine Man) felét még feldolgozások (főleg Dylan dalok) tették ki. A saját dalokat elsőként nagyrészt Gene Clark szállította, például ezt a gyorsabb, fülbemászó számot, ami ismét magán viseli a jellegzetes hangzás jegyeit.
Hiába, aki egyszer rákapott a csilingelésre, az nehezen tudja elereszteni a Rickenbacker húrjait. A Byrds-nek sem sikerült, de ezt egyelőre senki sem bánta. A hasonló című második lemezről származó szám (ami szintén feldolgozás, Pete Seeger folkénekes írta) például heteken keresztül vezette az amerikai slágerlistákat. Ez amúgy ismét az a típusú hatvanas évekbeli dal, amit ha álmunkból felverve kellene elénekelnünk, akkor sem lennénk gondban: töööörn, tööörn, tööörn, ezt is ismeri mindenki, ha máshonnan nem, hát a Forest Gumpból, haha. (és azt tudtátok, hogy a Byrds volt Amerika válasza a Beatlesre?)
A második album nagyobbik felét még mindig a feldolgozások tették ki (Bob Dylan, te szerencsétlen, miért írtál ennyi jó dalt??!!), a saját szerzeményeknél azonban már a többi tag is elkezdte csipkedni magát: Roger McGuinn három számban is közreműködik, David Crosby is feltűnik a színen (igen, ő lesz majd később, Neil Younggal karöltve a híres hippi supergroup egyik tagja), de a legjobb dalokat ismét Gene Clark hozta. A The World Turns… hallgatása közben pedig megint csak az jut eszembe, hogy milyen jó lehetne ezt énekelni a kaliforniai mezőkön, miközben bilifrizurámat nyaldossa a késő tavaszi-kora nyári szél. Ha éppen nem lányok borzolják össze, ugyebár.
„Elég volt már a folk rockból és a Bob Dylan dalokból, az istenit neki!” – gondolhatta a zenekar, mert a Fifth Dimension című harmadik lemezen (érdemes összevetni a lemezborítót a Qualitons új albumának borítójával) már tágítja saját határait, belép a képbe (elsők között Amerikában) a pszichedélia, sőt, itt van az első country rock dal is, ami 1968-tól már egyre inkább uralja a zenekar hangzását. A Mr. Spaceman Roger McGuinn dala, egy jól sikerült, pattogós-lovaglós szám, csak egy lasszó és egy pisztoly kellene hozzá, hogy teljes legyen a hatás, miközben a szöveg, hát, drogos, juj.
Gene Clark egyetlen és egyben utolsó dala a Byrds számára, egy Cihedelikus popdal, egymásba gabalyodó, tekergő, kusza gitárhangzással, jellegzetes Byrds vokálokkal. Egy repülőútról szól, az angliai turné kapcsán, de azért nem árt fenntartásokkal kezelni a dolgokat (vajon mitől repülhetünk még nyolc mérföld magasan?). Mindenesetre Gene kilép a zenekarból, és ezt állítólag pont azért teszi, mert fél a repüléstől, és így nem akar turnézni. Azóta más magyarázatok is előkerültek, de higgyük el az eredeti verziót.
Gene Clark tehát lelép, a zenekar meg összefossa magát, hogy most mi lesz a fő dalszerző nélkül. A beszarásból aztán a zenekar pályafutásának legjobb lemeze lett (Younger Than Yesterday). Cihedéliából, folkból (ROCK), countryból, elektronikus kütyük hangjaiból kristályosodik ki (remélem mindenki látja a kristályokat) a legszínesebb, legváltozatosabb Byrds album, olyan gyönyörű dalokkal, mint például a Renaissance Fair. Ez itt már annyira szellős, könnyed 1967-es hangzás, hogy a pitypanghoz hasonlóan, puszta szájjal is el tudnánk fújni.
Hogy ilyen jó lett a lemez, azt többek között Chris Hillmannak is köszönheti a zenekar, aki egészen addig csak a basszusgitár mögött lapított. Erre a lemezre meg kapásból 5 (!) dalt is írt, és ebből csak az egyikben osztozik a dalszerzésen. Mondjuk pont ebben a zeneiparon gúnyolódó dalban, amelyben még közönségzaj és trombita is előkerül.
Az album legszebb száma azonban Crosby nevéhez fűződik, ami szomorkás-melankolikus hangvételével talán legtávolabb áll a tipikus Byrds hangzástól: a csilingelő gitár mintha csak éppen hogy pislákolna, olyan puhán épül be a dalba, hogy szinte alig lehet észrevenni. Egyedül McGuinn finom szólója alatt tolakodik egy picit előtérbe, hogy aztán azon nyomban fel is szívódjon, Crosby lemondó éneke mögött. Hátborzongatóan szép az egész.
Az ötödik sorlemez, a The Notorious Byrd Brothers már kifelé tekint a pszichedéliából, de még nem jár teljesen a country-rockban (ami a rá következő, szintén 1968-os Sweetheart Of The Rodeo albumon aztán mindent beterít), szóval valahol félúton van a kettő között a zenekar. Ennek megfelelően szerintem nem is olyan jó lemez, azonban egy pszichedelikus popcsoda így is akad rajta. Alig két perc, de abban minden benne van: töredezett ritmusok felett gyönyörű vokálok, középrészen egy megtekeredő elszállás, majd egy szuper elúszás a végén. Perfekt. A zenekar ezután vált át country-rockra, de innen kezd megindulni a lejtőn lefelé (ami nem jelenti azt, hogy ne lettek volna még jó dalai, és a Sweetheart album után született lemezek sem csupán countryból állnak), annak ellenére, hogy az elején még ott van Gram Parsons (Evan Dando nagy példaképe és hőse), aki aztán már saját szólólemezein és The Flying Burrito Brothers albumokon tud igazán kiteljesedni, amíg 1973-ban morfin- és alkohol túladagolásban meg nem hal. Alkoholproblémák miatt, májelégtelenségben hal meg 1993-ban, a bevezetőben emlegetett dobos, Clarke, úgyhogy maradjon meg az emlékezetünkben így, fiatalon, ezzel az arckifejezéssel, hajjal, testtartással, amelynek poszter formájában minden indierock rajongó srác falán ott kellene lógnia már rég.
