Sok minden megfordult már a fejemben, de az, hogy valaha is bajuszt növesszek, még soha. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy nagyon bénán állna, másrészt meg maga a növesztési folyamat is zavarna, hiszen meg kéne várni, amíg rendesen kinő, és addig én biztosan nem lépnék ki az utcára, ami hát kivitelezhetetlen. Szóval nem, ez nem nekem való. Ám amikor beteszek egy Lee Hazlewood lemezt, mindig elbizonytalanodom.
Annak ellenére, hogy szeretem a dalait (többek között ez meg ez és ez a leghíresebb), a hetvenes években készült szólólemezei eddig nálam kimaradtak. Pár hete azonban kezem közé került az 1971-es Requiem For An Almost Lady, miután megnéztem azt az Amoebás videót, amelyben a The Soft Pack tagjai vásároltak lemezeket. És döbbenetes volt a felismerés: nagy kedvencem, Adam Green hanghordozása, énekstílusa, dallamfordulatai köszöntek vissza folyamatosan a számokból. Mondanom sem kell, azonnal megkedveltem az albumot, mert hát tényleg olyan, mint egy jó Adam Green lemez, mondjuk félúton a Friends Of Mine és a Gemstones között. Úgyhogy ellenőrizzétek le ti is. Addig én elkezdem növeszteni a bajszomat.
