Na, akkor felteszem az álnaiv kérdést: szerintetek mekkora esélye volt annak, hogy utálni fogok egy olyan lemezt, ami úgy kezdődik, mintha Brian Wilson találkozna a lo-fi-val egy karib-szigeteki fészerben? És szerintetek hangosan káromkodtam, amikor a The Park közben egy varázslatos női hang milliméterről-milliméterre szorította össze a szívemet? És mit gondoltok, a laptop tetején ugráltam, amikor meghallottam a No Pressure szupervidám popját? És ti hogy látjátok, mikor akartam kihajítani a gépet az ablakon: amikor a Strange Hearts alatt egy akkora túlvilági vokál esett a fejemre, mint egy kurva nagy kókuszdió? Vagy akkor, amikor olyan érzés fogott el a Forest Of Love alatt, mintha egy seregnyi megkergült kisgyerek szaladgálna az erdőben? Vagy amikor az utolsó, Portland című dallal a fent emlegetett énekeslány angyali vokálja egy nyikorgó orgona felett lebegve bevitte a kegyelemdöfést? Na látjátok. A zenekar neve Secret Cities, Fargóból jöttek, tavaly már volt egy lemezük, Pink Graffiti (!) címmel, de az idei, a Strange Hearts sokkal jobban sikerült. Nekem elhihetitek.
