- Na mi van söcsö, ráuntál a két és fél perces csilingelő popdalokra, és máris a kísérleti elektronika ölelő karjaiban találod magad? Mi lesz a következő posztod témája? A kortárs komolyzene aktuális állapota? He?
- Ne beszéljünk hülyeségeket, de tényleg. Először is kurvára nem untam rá semmire, hiszen a szívem konkrétan egy két és fél perces csilingelő popdal, és halálom előtti utolsó lélegzetvétellel is egy twee pop posztot fogok élesíteni. Másodszor: aztán miért ne hallgathatnék én kísérleti elektonikát? Fogalmad sincsen arról, hogy mi mindent hallottam már életemben. És különben is, nem árt néha meglepni a blog olvasóit meg egy kicsit magamat is. Megjelent nemrég egy válogatás a műfaj egyik meghatározó zenekarától, az Autechre-től, az 1991 és 2002 között megjelent EP-ket gyűjtötte össze, úgyhogy ennek kapcsán most elmesélem kontextusba helyezve, hogy milyen volt tizenvalahány év után újra hallani Autechre és Mouse On Mars lemezeket.
- MÁR ALIG VÁROM!
Ha emlékeim nem csalnak, akkor nagyjából 26-27 éve hallgatok folyamatosan zenét. 4-5 éves lehetettem, amikor édesapámmal először meghallgattam a Please, Please Me-t a Beatlestől. Aztán a Nehéz nap éjszakáját meg a Bors őrmestert. És rajongó lettem. A Beatlesnek is, de úgy általában a Popzenének. Onnantól kezdve minden nap nyaggattam, hogy tegyük már fel valamelyik lemezt. Majd ahogy egyre nőttem, már nyaggatni sem kellett, mert magamtól is tudtam kezelni a lemezjátszót. A következő lökést az MTV bekötése jelentette, valamikor a 80-as évek végén. Soha a büdös életben nem fogom elfelejteni, amikor először láttam/hallottam a Paradise City videóját a Gunstól: a kezdő gitártémát, a megszólaló dobot (amit később puffot verve főzőkanállal én is számtalanszor eljátszottam), szerencsétlen Axl Rose hangját, a gitározó Slash-t, a szépen-lassan emberekkel megtelő stadiont, majd a szám végi őrjöngést a hullámzó tömeggel; nem egészen tudtam, hogy mit hallok, de ott ültem a tévé előtt tátott szájjal, megbabonázva és nem akartam hinni a szememnek.
És tök ugyanígy éreztem akkor is, amikor a szüleim barátaihoz jártunk át mindig vendégségbe, és a kisebbik fiú, aki így is 4-5 évvel idősebb volt nálam, éppen a legsúlyosabb metálzenékre volt rákattanva, és sorban mutogattam nekem a Sodom és Death kazikat, és egyszerre éreztem magam kurva jól és beszarva, amikor megszólalt valami rémületes gitárszóló kíséretében egy hörgő hang. És tök ugyanez volt 1991-ben, amikor először szembesültem a Smells Like Teen Spirittel, vagy bátyám kazettáival, amiket az egyetemről hozott haza, Európa Kiadót és Bizottságot. Utóbbihoz kapcsolódik életem egyik legszürreálisabb élménye: 12 éves vagyok, strandolunk a szüleimmel és az előbb emlegetett másik családdal, a srác benyomja a kétkazettás magnón a Női Agyvelőt, én meg ott lubickolok a vízben, 30 fokban, nevetek a dalszövegen, míg a parton ülők közül mindenki furcsán néz, majd a szülők egyből ránk förmednek, hogy AZONNAL KAPCSOLJUK KI EZT A SZART! És akkor tudtam, hogy innentől engem nem érdekel semmi, csak a lehető legnagyobb dózisban akarom fogyasztani a popzene összes létező alműfaját, felőlem lehet Beatles, Bizottság vagy death metál, tök mindegy, csak újra és újra át akarom élni azokat az érzéseket, amiket ezek a zenék kiváltottak belőlem.
Gimiben persze folytatódott ez tovább, és aztán negyediktől kezdve kezdtem tudatosan is utánakeresni zenéknek, ezt pedig egy padba begyűrt újságnak köszönhetem, amit egyik osztálytársamnál találtam meg: egy Z Magazin volt, ami aztán hamarosan meg is szűnt, de ott szembesültem először egy csomó, számomra tök ismeretlen zenékkel, amiket azonnal meg akartam hallgatni, csak éppen vidéken laktam, messze Budapesttől, esélyem sem volt, hogy beszerezzem őket, így maradt a lelkes újságolvasás, ami aztán a Wanted magazin szorgos vásárlásával csúcsosodott ki.
Abban az időben (úgy ’97-’98 táján) kezdtek először ezekben az újságokban írni az akkoriban felfutó különféle elektronikus irányzatokról, olyan ma már körbemosolygott műfajokról, mint drum’n’bass (hú, megjelent az új Roni Size, tök izgi), bigbeat (jézusom, Fatboy Slim eladta magát! már megint! slágergyár-slágergyár!), breakbeat (hát, ez most nagyon menő, tudod, amikor nem az megy, hogy dum-dum-dum, mint a technóban, hanem dum-di-dum-dum-di, érted, törik az ütemet, nagyon menő!). És aztán ennek a kísérleti, rettenetes szóval élve, az intelligens ága: hallottad már hogy serceg az új Autechre lemez, NAGYON JÓ!! Aphex Twin popsztár lett, láttad? Az új videójában bikini ruhás csajokkal lazul, limuzinban, TE JÓ ÉG! Mekkora őrület az új Mouse On Mars vidi, erre már nincsenek is szavak!!! Ebben a Squarepusher számban meg úgy pörög és kerreg a dob, hogy ezt már én sem tudom követni, meddig fogja felpörgetni a bpm-et EZ AZ ÁLLAT???!!!
Persze most már én is élcelődve beszélek ezekről az időkről, de természetesen lelkes és fogékony zenerajongóként ezekre is azonnal rávetettem magam. Oltári szerencsém volt, hogy bátyám egyik nagy zenebuzi évfolyamtársa fél évet kint töltött New Yorkban 1998-ban, és több száz másolt kazival tért haza, rajta az összes éppen akkor aktuális elektronikus előadóval, és a legviccesebb, hogy ezeket valami mezei könyvtárból kölcsönözte ki. Úgyhogy neki köszönhetően hallottam először Autechre, Mouse On Mars, Aphex Twin, stb. lemezeket (és tőle kértem kölcsön egy csomó hardcore és punk kazit). Rajongó nem lettem, de érdekes és izgalmas volt hallani az addig megszokott zenéimtől teljesen elütő, néhol fejbekólintó hangzásokat. Tetszett, hogy volt valami punk az egészben: ülnek otthon emberek, minimális zenei tudással, és különféle kütyükkel zajt állítanak elő.
Aztán eljöttek a kétezres évek, felfedeztem a hatvanas éveket, a Beatlest (már másodszor ugye) Beach Boyst, Syd Barrettet, a Love-ot, a Zombiest, twee pop zenekarokat, meghallottam életem első Belle & Sebastian, Super Furry Animals, Gorky’s Zygotic Mynci, The Coral, The Beta Band, Stereolab, Broadcast, Of Montreal, stb. lemezeit, és egy csapásra kiderült, hogy hol is van az én szívem-lelkem igazából, de hát ezt már tudjátok. Az elektronikáról pedig nagyjából meg is feledkeztem. Egészen idáig.
Egy-két hete egyik ismerősömmel szóba került az Autechre, aztán a minap meg látom, hogy az egyik letöltős oldalra felkerült ez az EP válogatás, és akkor eszembe jutott, hogy baszki, tényleg, Autechre, mikor is hallottam utoljára? 12-13 éve? Hát akkor pakoljuk már tele a winampot. Letöltöttem a fontosabb lemezeket, a Mouse On Marstól is, és nekiestem.
Ha valaki azt várta volna, hogy na, akkor most végleg rajongója lettem a műfajnak, azt sajnos ki kell ábrándítanom. Nem, nem lettem rajongó. De hogy remekül szórakoztam az elmúlt pár napban, az biztos. Már ha szórakozásnak lehet azt hívni, amikor szanaszét cincált ütemek felett apró tűvel vagy éppen egy bazi nagy késsel szurkálják az ember dobhártyáját. Mondjuk ez sem teljesen igaz, mert mindkét zenekar a nyugisabb, ambientesebb cuccok után jutott el a torzított hangig. És olyan nagy meglepetés nem is ért, mert az elmúlt tíz évben hallgatott több nagy kedvencem zenéjében is ott vannak ám ezek az elemek: a Super Furry Animals és a Beta Band elektronikus effektjeiben, a Stereolabnál is, hiszen ők még együttműködtek többször is a Mouse On Mars tagokkal, és hát a Broadcast, ahol az egyik meghatározó elem pont a Warp kiadóra jellemző kísérletezés, ahonnan az Autechre is érkezett. Viszont ha választanom kéne, mindenképpen a Mouse On Marsra szavaznék, ott több a szív, a játékosság, a mókázás, az izgalom, a hülye ötletek, és ők a végére még a dalformával, énekkel is megpróbálkoztak, míg az Autechre nekem túl rideg, bár néha ott is izgalommal hallgattam a jéghideg világűrben összekoccanó molekulák hangját, de meghatni nyilván nem igazán tudtak, túl sok volt az öncélúnak tűnő zajok-zörejek halmozása. És akkor jöjjön a slusszpoén: a Mouse On Mars első, 1994-es lemezén van egy dal, aminek a következő a címe: Die Seele Von Brian Wilson, és a Wind Chimes című Beach Boys dalból van belőle egy kis énekrészlet. Nahát, gondoltátok volna, hogy egy kísérleti elektronikáról szóló posztban is képes vagyok elsütni ezt a minden második bejegyzésemben szereplő két nevet? :DDDDDDDDDDD
