Bizonyára mindegyikőtöknek volt már olyan élménye, hogy mindenféle szuper dolgot olvastatok egy zenekarról, és anélkül, hogy akárcsak egy dalt is hallottatok volna tőle, elképzeltétek, hogy ennek az együttesnek márpedig rajongói lesztek, ha törik, ha szakad. Majd amikor először szembesültetek a zenével, nem tudtátok úgy igazán megszeretni, pedig tényleg nagyon akartátok, és egy picit még rosszul is éreztétek magatokat, hogy a francba is, biztos velem van a baj, fussunk neki még párszor. Aztán mégsem. Az én történetemben ez a zenekar a Sonic Youth.
Pedig a nevüket is tök imádtam az elején, mennyire jó már kiejteni azt, hogy Sonic Youth. Aztán a tagok, Thurston Moore, Kim Gordon vagy Lee Ranaldo, ezek is milyen kurva jó nevek, meg ahogy kinéztek. Az isten verje meg - gondoltam magamban - én ezt a zenekart tényleg szeretni fogom. De az istennek sem sikerült. Pár dalukat azért kedvelem, köztük legelső helyen természetesen a Teen Age Riotot, arról azt gondolom, hogy tényleg az egyik legfaszább lemezindító szám, kezdve az elejétől fenntartott feszültségtől addig a pontig, amikor elindulnak az egymásba gabalyodó gitárok, megérkezik a dob, hát ez a rész konkrétan a popzene legcsodálatosabb pillanatai közé tartozik, amitől még nekem is felállt a szőr a hátamon, amikor először hallottam, és akárhányszor beteszem, egy picit én is vigyázzba vágom magam, mint a híres újságíró. A rajongásom azonban ennél tovább sajnos nem tart. Viszont ha lenne egy olyan Sonic Youth koncert, amiről tudnám, hogy a Teen Age Riottal kezdődik, hát isten bizony befizetnék rá, alig várnám, hogy elkezdődjön, a zenekar meg az eredetileg 7 perces számot mondjuk 10-12 percig húzná, végigőrjöngeném, majd fognám magam, lelécelnék, és kilépve a koncertterem ajtaján én lennék az egyik legboldogabb ember a világon, mert volt 12 tökéletes perc az életemben, és ha ott maradtam volna, biztos odalett volna a varázs, remélem ezt a Sonic Youth rajongó ismerőseim is megértik.
Most viszont itt van ez a szép, új Thurston Moore lemez (Demolished Thoughts), és megint lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem szeretem eléggé anyazenekarát. Tegnap, amikor elérhető vált a cucc, még 25 fok volt és napsütés, ma viszont ősz van; borongós, esős idő, 13 fok, és talán ez jobban is illik ehhez a szomorkás, melankolikus, néha szívfacsaróan szép lemezhez, aminek a producere amúgy Beck volt. Néhol gyorsabb, néhol lassabb tempóban csordogálnak a dalok, a legrövidebb négy, a leghosszabb hét perc, Moore pedig legtöbbször akusztikus gitár és vonósok kíséretében énekel. Személyes kedvencem egyből az első, a Benediction, az egyik legszebb dal, amit mostanában hallottam, és nemcsak a zene, hanem a dalszöveg miatt is (a beágyazott videóra kattintva youtube-on elolvasható). Egészen megható így együtt a két egymást erősítő eleme a számnak. És talán majd most ennek hatására újból előveszem a Sonic Youth lemezeket is. Hátha.
