A fenébe is, jól kibabrált velem a Papas Fritas zenekar! Na jó, igazából ők semmiről sem tehetnek, csak én nem voltam elég figyelmes. Szóval az történt, hogy lekaptam az albumukat egy friss lemezekre koncentráló blogról, mert megtetszett a nevük (ami amúgy sült krumplit jelent), és eleinte abban a hitben voltam, hogy ők valóban egy elsőlemezes együttes, ám egyből gyanús lett, amint meghallottam az első pár dalt: nem, ez nem lehet 2011-es, de még csak kétezres évekbeli sem, inkább a 90-es évekre tippeltem. Visszakerestem, és ott állt, hogy 2003, ami a letöltésnél elkerülte a figyelmemet. Akkor mégis mi a francot keresett azon az oldalon? Na, akkor járjunk a végére, aztán a wikipédia gyorsan meg is adta a választ: 1992-ben alakultak Massachusetts államban, ’95-ben jelent meg az első lemezük, ez a 2003-as album pedig egy válogatás pályafutásuk fontosabb dalaiból. Hát akkor tényleg nem tévedtem. A dolog aktualitását pedig az adja, hogy újra összeálltak, legalábbis koncertezni, többek között Barcelonában is fellépnek, az éppen most kezdődő Primaverán.
Messze még az év vége, és bármi történhet, de könnyen lehet, hogy nekem idén a Papas Fritas lesz a kedvenc felfedezésem, már ami a régebbi zenekarokat illeti. Persze semmi őrületes csodára ne számítson az, aki majd leszedi a lemezeket (innen megtehetitek, három album csak), mert semmi hókuszpókusz nem történik, csak éppen van pár daluk, amiket nagyon jó hallgatni, ha rosszabb hangulatban vagyok, mert egy kicsit elterelik a gondolataimat, vagy ha mondjuk éppen boldog vagyok, mert még jobban ráerősítenek erre az érzésre, és ennél többet én igazán nem várok a popzenétől. Ebben sincs semmi meglepő.
Az elején még azt is hittem, hogy a Thermals 90-es évekbeli verziójára akadtam: ordítozós részek váltakoztak szuperfülbemászó dallamokkal, és a zene is a klasszikus amerikai indie rocknak tűnt. Majd amikor a képeikre kerestem, még kísértetiesebbé vált a hasonlóság: két bohókás hófehér srác és egy félvér csaj, bár ő nem afroamerikai, hanem indiai származású.
De hamarosan kiderült, hogy itt azért színesebb az összkép, legfőképpen az 1997-es Helioself című lemezükön, ami egyértelműen a legszuperebb albumuk (mindenképpen ezzel kezdjétek a lefülelést), mert nincs két egyforma dal, van rajta legalább három-négy tök nagy sláger, és a többi szám is azonnal beletapad a hallójáratokba, a zene pedig a Thermalstól a powerpopon, a Beach Boyson át a They Might Be Giants vagy akár az Eels féle gyógyegér popig terjed, a hagyományos rockzenekari felállás mellett zongorával, xilofonnal, orgonával, néhol programozott dobalapokkal, és egyéb hangkeltő cuccokkal kiegészülve. A legkedvencebb dalom tőlük pedig a Lame To Be, amit azért emelek ki külön, mert egyrészt tényleg egy kurva nagy gitárpop sláger (ráadásul majdnem ugyanazzal a basszustémával indul, mint a Violent Femmestől a Prove My Love), másrészt mert kétféle változatban is rögzítették, az első lemezre egy szolidabb-visszafogottabb verzió került, én nem arra gondolok, hanem ami a válogatásra is felkerült. Külön betettem a lemezes mappába ezt is. Úgyhogy jó szórakozást annak, aki úgy dönt, hogy megismerkedik a zenekarral.
