Erre a válogatásra kábé két éve készülök, de valamiért mindig elhalasztottam, viszont most végre szakítottam rá egy kis időt, meg hát különben is nyár van, ilyenkor jobb is egy időre a szőnyeg alá söpörni a sok fájdalmas fehér zenét. Amúgy egyet-kettőt ezek közül már elszórtam facebookon és tumblren, de most álljon itt összegyűjtve, időrendi sorrendben a tíz kedvenc hiphop számom.
De La Soul – The Magic Number (1989)
„Three, that’s the magic number - Három, a kedvenc számom” – valahogy így lehetne szabadon fordítani, hogy még rímeljen is. A refrén eredetijét Bob Dorough írta a Schoolhouse Rock című 70-es évekbeli gyerekműsorhoz, ebből is kiderül, hogy miért volt szuper a De La Soul megjelenése a 80-as évek végén: nem, nem azért, mert új szintre emelte a hangmintázást; oké, ezért is, hiszen a 3 Feet High And Rising valóban olyan, mint egy kaleidoszkópikus hangkollázslemez, de legfőképpen azért, mert az addig zordnak, morcosnak, agresszívnak vagy túl hedonistának tűnő műfajba behozta a bájt és a kedvességet. Mert hogyan is lehetne ellenállni két kissé túlsúlyos és egy szemüveges srácnak, miközben hülye frizurával bénáznak egy osztályteremben.
A Tribe Called Quest – Ham’n’Eggs (1990)
Ha a De La Soul behozta az aranyosságot, akkor a TCQ új szintre emelte: a frontember, Q-Tip gyerekhangja és egész megjelenése nagyjából ötven, egyszerre megmozduló, gügyögő kutyakölyökről készült animgiffel érne fel. Ebben a dalban pedig kerek-perec kijelentik, hogy azért nem esznek sonkás-tojást, mert túl magas a koleszterinszintje. Hát nem ennivalóan cukik?
The Pharcyde – Oh Shit (1992)
Az első Pharcyde lemez természetesen ott van minden idők legjobb és legszellemesebb hiphop debütálásai között, szorosan a Tribe Called Quest és a De La Soul abuma mögött. A lemezről a Passing Me By lett sláger, én viszont azért választottam ezt, mert egyrészt csodálatosan kiabálják azt, hogy Oh Shit, másrészt pedig olyan kisujjból kirázott gördülékenység, lazaság és magabiztosság árad a dalból, hogy egy magamfajta, izgulós, szemüveges fehér srác számára majdnem hogy értelmezhetetlen, és amiből tényleg erőt lehet meríteni.
Guru’s Jazzmatazz feat. MC Solaar – Le Bien, Le Mal (1993)
Szegény Guru tavaly április óta már csak égi freestyle versenyeken kamatoztathatja verbális képességeit. Amúgy eszemben sincs gúnyolódni senki halálával, főleg az övével nem, hiszen a Gang Starr lemezeit is bírtam, de az első Guru’s Jazzmatazz albumot még annál is jobban. Három lemezt ért meg az a kezdeményezés, hogy jazz zenészeket hozzon össze hiphop arcokkal, ezekből egyértelműen az első sikerült a legjobban, és pont azért, mert nagy ívben elkerülte az akadémikus hangszeres bravúrokat, és azt is, hogy a hiphopot a jazzen keresztül próbálja intellektualizálni. Egyszerűen csak megmutatta, hogy a két műfaj milyen közel áll egymáshoz, mennyire természetesen passzol össze, csak éppen a régi jazzlemezekről leszedett hangmintákat élő zenészek helyettesítik. A francia MC Solaarral készült szám mondjuk pont nem annyira jazzes, hanem inkább egy igazi ugrálós hiphop sláger, de hát kinek van szüksége valami nyomorult hangszerszólóra, ha éppen a fejét/seggét akarja rázni.
Beastie Boys – Root Down (1994)
Egyébként nekem a jazzes hangmintára épülő hiphop számok a gyengéim, mint például ez a Beastie Boys dal. Ami akár átdolgozásnak is tekinthető, mert egy az egyben átemeli Jimmy Smith orgonista Root Down dalának szuper nagybőgőtémáját, a dobot, a funkos gitárt és a Hammond orgonát is, szóval nagyjából a dal fontosabb alkotóelemeit. Hogy közben mit visítozik össze a két Adam és Mike, az kábé teljesen lényegtelen. Na jó, azért nem egészen.
Jeru The Damaja – Come Clean (1994)
Nagyon-nagyon ritkán fordul elő velem, hogy félek egy dal hallgatása közben, de amikor először meghallottam a Come Cleant, szabályosan rettegni kezdtem, és végigfutott a hideg veríték a hátamon. Köszönhetően természetesen minden idők egyik leghátborzongatóbb hangmintázásnak (Shelly Manne nevű amerikai jazz dobos Infinity című számából), amitől olyan érzésem lesz, mintha rám zárták volna az ajtót egy elsötétített szobában, és fogalmam sincs arról, hogy mi fog történni a következő másodpercben. Akármilyen hülyén is hangzik, de Jerunál tényleg súlya van minden egyes szónak, amikor pedig azokhoz a sorokhoz ér, hogy „I don’t gang bang or shoot out bang bang, The relentless lyrics the only dope I slang”, egész egyszerűen nevetségessé teszi és porrá zúzza az összes szerencsétlen, faszfogdosó, UZI-t lóbáló gangsta MC-t. És hogy mennyire nem viccel Jeru, azt a borító mutatja meg a legjobban, amin a World Trade Center égő tornyait látjuk! 1994-ben! Elképesztő!!! Még akkor is, ha tudjuk, hogy 1993-ban volt egy sikertelen bombatámadás az északi torony ellen.
Nas – One Love (1994)
Aha, persze, Nas, vajon ki lesz a következő? Puff Daddy? Való igaz, hogy manapság tényleg nehezen hihető el, hogy Nas egykor a hiphop izgalmasabb felébe tartozott, pedig első lemeze teljesen rendben van, nem véletlen, hiszen DJ Premier (az egyik legszuperebb hiphop producer, Guru társa volt a Gang Starrban, és Jeruval is dolgozott az előbb emlegetett lemezen) és Q-Tip (ennek pont ő volt a producere) is ott volt a számok írásánál. A Heath Brothers nevű jazz zenekar Smilin' Billy Suite Part II dalából vett nagybőgő-zongora hangminta majdnem olyan hátborzongatóan hatásos, mint a Jeru számnál használt sample, a pengeéles ütemek és Nas nyers dumálása pedig végképp ellenállhatatlanná teszik a számot.
DJ Krush feat. CL Smooth - Only The Strong Survive (1995)
Lehet legyinteni, arcot a kézbe temetve felsóhajtani, hogy mit keres itt az Ember, akit már csak Magyarországon lehet eladni, mint a 90-es évek rég elfelejtett szenzációját, de Meiso című lemezén (az instrumentális számok mellett) négy olyan bivalyerős, minimalista hiphop található, hogy alig tudtam választani közülük. Mondjuk nem csoda, hiszen az MC-k között ott vannak az akkor még nem annyira ismert, de azóta Jimmy Fallon showműsorában zenélő Roots fő rapperei és maga Guru is. Én most a CL Smooth-tal közös Only The Strong Survive-ra szavazok, többek között azért is, mert a dob breakek az egyik kedvenc 60-as évekbeli zenekarom, a Love felkavaróan szép Doggone-jából származnak, a harmadik perc táján érkező, talán kissé feleslegesen hosszúra nyújtott dobszólóból.
Jurassic 5 – Concrete Schoolyard (1998)
Hát most magamtól fogok lopni: amikor az évtizedösszegzésnél előkerült a Jurassic 5 Quality Controlja, azt írtam, hogy a dal és a videó a hiphop Belle & Sebastianja és Szívek szállodája is egyben. Ennél szebbet azóta sem tudtam kitalálni, úgyhogy ez ugyanúgy vonatkozik a Concrete Schoolyardra is.
DJ Format feat. Abdominal & D-Sisive – Separated At Birth (2005)
A kétezres években a Jurassic 5 mellett ez az angol dj őrizte legjobban a TCQ és a DLS szellemiségét, és talán nem hozott szégyent a nagy elődökre. Amúgy egy időben még a Jurassic 5 buszát is vezette a turnékon, a legnagyobb Format slágerben, a We Know Something You Don’t Knowban meg az egyik Jurassic 5 MC is közreműködik. A Separated At Birth pedig megint egy olyan sláger, amit tisztességes hiphop buliban egyszerűen muszáj lejátszani.
