A fugu gömbhalat jelent japánul. A gömbhal az egyik legmérgezőbb halfajta, elkészítéséhez speciális szaktudás szükségeltetik, hogy ne forduljunk fel azonnal az elfogyasztása után. Persze így sem mehetünk biztosra, éppen ezért nevezik a gasztronómia orosz rulettjének. De Fugunak hívták volna azt a barkácspop projektet is, amit még a 90-es évek végén képzeltem el magamnak. Most azonban nem a gömbhalról, de még csak nem is a nevetséges álmaimról lesz szó, hanem a Fugu nevű zenekarról, pontosabban a mögötte álló francia Mehdi Zannadról. Szerintem Mehdi kedves, halkszavú, udvarias, kifogástalan modorú Férfi, aki közben nagyon szórakoztató és vicces is. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a szíve egyszerre ver Paul McCartney, Brian Wilson, Gruff Rhys, Euros Childs, Tim Gane (Stereolab) és Sean O'Hagan (The High Llamas) szívével. És honfitársát, az Orwellt vezető Jérome Didelotot is meg kell említenem (akinek idei lemezét ugye nagyon szerettem), hiszen közreműködött a Fugu lemezeken.

Mert első albumán, a 2001-es Fugu 1-en úgy rázza ki a kisujjából az előbb felsorolt előadókhoz mérhető kifogástalan dallamokat, hogy arra csak annyit tudok kinyögni: ez igen! És amely lemezen van három olyan erős dal egymás után, amiknek a meghallgatásakor csak arra tudok gondolni, hogy valószínűleg ilyen lehet az az élmény, amikor szembejön veled a világ három legaranyosabb csaja, és te képtelen vagy eldönteni, hogy melyiket szólítsd meg, mert legszívesebben mindhármat szeretnéd. Ezért inkább csak leülsz egy padra és figyeled, ahogy keresztülmennek a parkon, majd a füledre helyezed a fejhallgatódat, beteszed a Grand Celestát, a Stereolab énekesnőjével (Laetitia Sadier) elénekeltetett Sol Y Sombrát, a Variations Fitzwilliamet, és kurva boldog leszel.