Simán előfordulhat, hogy januárban lesz még olyan poszt, ami 2011-es zenékről fog szólni, most azonban itt van az első kedvenc lemezem 2012-ből. Bár már leírtam, hogy miről fog szólni ez az év, de azért nem feledkeztem meg az újévi fogadalmamról sem, miszerint idén kevesebb twee és sokkal több Rock. Hát tessék, íme itt a bizonyíték, a Cloud Nothings új albuma, az Attack On Memory.
A Cloud Nothings igazából egy ember produkciója, az alig 20 éves, szemüveges Dylan Baldié, aki Clevelandből érkezett, abból a városból, ahová New York és Portland mellett biztosan ellátogatok, ha átszelem egyszer az óceánt, mert édesapám már járt ott és szépeket mesélt róla. A Cloud Nothings amúgy ilyen maszatos lo-fi gitárpop volt eddig, pár kedvesebb, emlékezetesebb dallal, bár bennem igazából olyan mély nyomot nem hagyott a tavalyi lemez, meg az azt megelőző EP, mondjuk kétségtelenül szimpatikus srácról van szó, elég csak ránézni a képre. No de az új lemez, aminek nem más volt a producere, mint a könnyűzene egyik leghíresebb gecije, Steve Albini, szóval ez már sokkal karakteresebb, erősebb cucc, a hatások a Nirvana és az újabb Wavves felől érkeztek, rendesen szól, nincs lo-fi szétkenés, a basszus szaggat, a dob cséphadaró, a gitárok szúrnak, a dallamok a legtöbb esetben ragadnak, Dylan pedig rekedten ordítozik vagy énekel. És ez így együtt teljesen rendben van.
