Hú, már nagyon régen szerettem volna írni a The Cardigans 1995-ös Life című lemezéről. Hát tessék, most végre megosztom Veletek az Érzéseimet, a Gondolataimat (!!!).
Amióta az eszemet tudom, mindig női vezetésű zenekarról ábrándoztam (és még most sem tettem le az Álmaimról!), mert szerintem sokkal jobb egy olyan együttesben zenélni, amelyikben lány is van. Mert. Csak. Mittudomén miért. Ahol csak fiúk vannak, az elég nyomasztó lehet. Mondjuk ezt sem tudom megmagyarázni. Szóval elképzeltem, hogy lenne egy tüneményes lány, csilingelő énekhanggal, aztán szólna a háttérben egy poros orgona, valami óvatos, beates gitározgatás, lenne benne még xilofon, vibrafon, meg apró neszek matatnának a háttérben, és ilyen csillámporos lenne az egész, tehát a Valósággal még véletlenül sem lenne köszönőviszonyban a Produkció. Mert hát énekeljen a miskolci munkásosztályról az, aki akar! Mondjuk Pataky Attila!!!
Na, és aztán egyszer csak, úgy 10 évvel ezelőtt megvettem a The Cardigans Life lemezét, és hoppá, mit hallottam rajta? Hát pont azt, amit pár sorral feljebb leírtam. Ennek egyrészt nagyon megörültem, másrészt viszont picit el is szomorodtam, mert hát akkor le lett lőve a poén, vagy mi. Mondjuk olyan sokáig nem szomorkodtam, inkább hallgattam a lemezt, folyamatosan, éjjel-nappal, és inkább vidám lettem tőle. Még szép, ennyire elbűvölő zenétől mi más lehetne az ember.
A Lovefoolt ugye mindenki ismeri, és most már azt is tudják egyre többen (szerencsére), hogy a Cardigans igazából a befutása előtt volt nagyon szerethető, és nem, nem azért, mert „hú, eladták magukat, és most már nemcsak az én titkos kis kedvenceim”, hanem azért, mert a Lovefool után elkezdtek úgynevezett Felnőtt és Érett poplemezeket csinálni, és akinek a helyén van szíve, az tudja jól, hogy az életben kevés nyomasztóbb dolog van annál, mint amikor egy zenekar elkezd Érett, Komoly és Felnőtt dalokban gondolkozni. Mert ez pontosan olyan borzasztó, mint amikor találkozol egy régi gimis ismerőssel, aki az egyik legjobb fej volt a világon, aztán ott állsz vele szemben, tíz évvel később, és csak fárasztó marhaságokat tud beszélni a Munkájáról, Érett és Komoly arccal. :(((
Ellenben az első két lemezükön (Emmerdale – 1994, Life – 1995) még ott volt az a friss, üde, tinédzserszagú szellemiség, amitől működőképes a POP, így, nagybetűvel. Főleg a Life (és itt most az Angliában kiadott verzióról beszélek), aminek minden egyes dala egy apró, vibrálóan slágeres, tavaszi popfuvallat; Nina Persson hol ábrándos tinilányos, hol már-már infantilisen kislányos, hol szomorkásan nagylányos, de mindig zabálnivaló. A zenéről pedig már írtam, a xilofon és vibrafon mellett fuvola, vonósok, zongora, különféle billentyűsök kerülnek még bevetésre, és ami ebből összeáll, az számomra még tíz év után is megunhatatlan.
