Aidan Smith nem túl friss előadó, persze nem is régi, „fénykora” úgy 2003 és 2005 közé esett, már ha beszélhetünk bármilyen fénykorról, ugyanis nem volt több néhány lelkes rajongónál és néhány lelkendező írásánál, és ez talán pont illett is ehhez a manchesteri szobazenészhez, aki igazából nem is akart túl sokat markolni, csak dalokat írt (és gondolom most is, bár utolsó, 2008-as lemeze óta nem hallottam róla), szerényeket, kedveseket, és ugye tudjuk, hogy a szerénység és a kedvesség nem túl kifizetődő, ha az ember popzenésznek áll. Bár mondjuk a twee pop pont erre épül, de ez most mindegy.
Mert Aidan nem twee arc, vagyis akár lehetne az is, de a zene, amit játszik, egyáltalán nem. Legközelebbi rokona Badly Drawn Boy, Jim Noir, Jack Cooper a The Beap Sealsből (akivel leveleztem is párat, ha emlékszik még valaki erre), vagy Eugene McGuinness. Szóval az angol hálószoba zenész generáció legjobbjai, akik otthon szöszöltek a gitárral, a laptoppal, különféle billentyűsökkel, és közben írtak néhány szuper dalt, kifogástalan dallamokkal. A fő különbség azonban, hogy a szobazenés hozzáállás mindenkinél mással egészült ki: Badly Bruce Springsteen, Jim Noir Beach Boys, Jack Cooper a 60-as évek pszichedeliájának, Eugene meg Syd Barrettnek a rajongója. Aidan pedig a két világháború közötti jazzes dalszerzőktől, George Gershwintől, Cole Portertől csipkedi le a melankolikus hangulatokat, legalábbis első három EP-jén (At Home With Aidan Smith 1-2, Early As The Trees), de beesnek mindenféle fura, sötét billentyűs hangok is (az egyik számban még írógép leütések is hallatszanak!), ezért néha olyan, mintha egy 1943-as film noir soundtrackje szólna (mert valahol nincs is ének), a hangzás pedig lo-fi, recsegős, ropogós, de nem megnyúlt kazettaszerűen, hanem mintha a gardróbban játszana egy kicsit berúgott jazz zenekar, amelyik nem úgy szól, mint egy tipikus jazz zenekar, miközben Aidan énekhangja tiszta Badly Drawn Boy. Minden világos, nem igaz?
Persze ez csak egy szelete annak a rengeteg hatásnak, ami a későbbi két, már teljes lemezén (Fancy Barrel, Allotments) jelentkezik, mert előkerül a Beatles, a Kinks, Syd Barrett vagy Simon & Garfunkel, és még ezer más előadó is, a lényeg viszont Aidan Smith dalszerzői tehetsége; udvarias, szófogadó és kicsit lökött karizmája, mert az a színes kavalkád közepette is minden másodpercben felüti a fejét. Már csak azt lenne jó tudni, hogy mit csinál éppen most.
