Pedig elsőre egyáltalán nem ütött szíven, és ennek leginkább az lehetett az oka, hogy én ezeket a tüneményes, "dörmögő dömötör" dallamokat akkor szeretem a legjobban, amikor egy istenverte ukulele, egy nyomorult cselló vagy más, efféle hangszer kíséri, itt pedig a 90-es évekbeli lemezeikhez hasonlóan, döntően szintizajok és puttyogások közé préselték be a jellegzetesen Magnetic Fields-szes harmóniákat, amelyek amúgy egy cseppet sem gyengébbek ám az eddigieknél (és most a szívfacsarás helyett inkább a bolondozás felé billennek), csak tényleg megzavart ez az elsőre kietlennek és kopárnak tűnő hangzás, amely azonban minden egyes hallgatással egyre jobban megtelt élettel és kivirágzott. Ráadásul dicséretesen rövid számok születtek, mindegyik három perc alatt, az album (Love At The Bottom Of The Sea) is alig lépi túl a félórát, szóval semmi akadálya nincs annak, hogy szeressem ezt a lemezt. Legfőképpen az I'd Go Anywhere With Hught és az Infatuationt, amelyek úgy löknek bele a tavaszba, hogy az sem fog majd érdekelni, ha esetleg egy hét múlva újra 10 centis hóban taposunk. Akinek még nem lenne meg.
Frissítés: a mediafire leszedte a linket, sebaj, biztos megtaláljátok máshol is, meg már szerintem mindenki letöltötte korábban
