Hogy mitől lesz sejtelmes vagy titokzatos valami, azt nagyon nehéz megmondani, hiszen már önmagukban a fogalmak is nehezen körülírható, képlékeny dolgok. Az ember ilyenkor általában csak az érzéseire hagyatkozik, és amikor meglátja a Twin Peaksben táncoló törpét a vörös szobában, akkor tényleg furcsán érzi magát, viszont ha giccses pánsípszólóval vagy szintiszőnyeggel kísérve lép elő David Copperfield a sejtelmes ködből, hogy aztán keresztülverekedje magát a kínai Nagy Falon, nem tud mást csinálni, csak hangosan nevetni. A svéd Death And Vanilla debütálása az előbbi kategóriába tartozik (még képeket sem találni róluk).
A zenekar első daláról már posztoltam úgy másfél éve, akkor még megjelent egy EP-jük, viszont a lemezre egészen mostanáig kellett várni, és nyilván azt tudom mondani, hogy megérte. Bár kicsit mindegyik dal hasonló hangzású, szörcsögő, távolságtartó női énekkel, óvatosan, de bizsergetően szóló vibrafonokkal, korai elektronikával, library music, Broadcast és Stereolab hatásokkal, de hogy akár egyszerre lehetne egy 1948-as film noir, egy 1968-as svéd dokumentumfilm, vagy mondjuk egy szürrealista alkotás, talán éppen az Andalúziai kutya zenéje, az egészen biztos. Hiszen a borítón látható szem csak arra vár, hogy valaki keresztülvágja.
