Kicsit furcsán érzem most magam. Oké, legyen valaki bármekkora zenerajongó is, akkor sem ismerheti a világ összes együttesét. Azt azonban egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ha van egy zenész, jelen esetben Mark Robinson, akinek négy azaz NÉGY zenekara is volt, amelyekből ráadásul kettő kurva jó (Unrest, Air Miami), egy „csak” jó (Flin Flon), és a maradék egy is teljesen rendben lévő (Grenadine), ám a 2011-es évvel bezárólag mégsem hallottam/olvastam róluk soha. Ezek szerint nem vagyok akkora zenerajongó (istenem, hát leszarom), vagy nem figyeltem eléggé, vagy már megint a komcsik ármánykodása lehet a háttérben?
Robinsonról (aki ezen a képen úgy néz ki, mint szegény megboldogult Pauer Henrik, aki játszott a Neurotic zenekarban és szerepelt a Megáll az időben is, ő volt Köves Gábor) először a Bringing Up Baby blogon olvastam az Air Miami kapcsán, nemrég pedig SneakyThieve hívta fel rá újból a figyelmemet. És nagyon köszönöm nekik, mert Mark Robinson egyike az amerikai és úgy általában is az egyetemes indie rock legnagyobb hőseinek, de tényleg, és ha egy normális és rendes világban élnénk, akkor nemcsak Stephen Malkmus, Frank Black és Thurston Moore neve folyna mindenhonnan, hanem az övé is. Viszont van egy jó hírem: a music is my radar szerencsére annak a normális és rendes világnak a része, amiről az előbb beszéltem, úgyhogy Mark Robinson pontosan oda kerül, ahová való. Sőt, az én szívemben sokkal, de sokkal közelebb.
Mert például az Unrest zenekar Cath Carroll, So Sick vagy Make Out Club című dala is pontosan ugyanakkora gigantikus és zaklatott indie rock himnusz, mint a Debaser vagy a Teen Age Riot, és még az az el nem hanyagolható helyzeti előnyük is megvan, hogy nincsenek annyira elhasználva, ahogy az Air Miami „pattogós indiepop slágerei” is ugyanolyan csodálatos dalok, nem beszélve a Yo La Tengo és Stereolab ábrándos, fátyolfelhős világához passzoló, Bridget Cross által énekelt szuper számokról (Seabird, Afternoon Train). És aztán még a 90-es évek második felében megcsinálta a Flin Flont, ami meg simán megelőzte a dance-poszt-punk kétezres évekbeli felfutását. Meg amúgy is, mennyire szimpatikus dolog már 1984-ben, 17 évesen lemezkiadót alapítani TeenBeat Records néven, és a saját dolgaink mellett tolni a haverok és nem haverok zenekarait. Ismerkedésnek meg legyen mondjuk itt az Unrest 1993-as Perfect Teethje, aztán az Air Miami 1995-ös Me, Me, Me című albuma, a Flin Flontól meg az 1998-as A-OK.
