A music is my radar szerkesztősége továbbra sem zavartatja magát, bár mostanában fogalma sincsen arról, hogy mi történik a nagyvilágban, de amint ráakad egy eddig számára ismeretlen, már nem annyira friss, ám rendkívül szimpatikus előadóra, azon nyomban kihirdeti a zenei blogok főterén, még akkor is, ha lehet, hogy a nagy hangzavarban nem jut el Mindenkihez. De emiatt sem zavartatja magát nagyon, a lényeg, hogy legyen itt pár mondat mindenkiről, aki valaha kifosott magából néhány napsütötte dallamot, amiket bármikor elő lehet halászni, főleg ha éppen sötét fellegek járnak az égen, ahogy mondjuk most is. Amiatt meg aztán főleg nem zavartatja magát, ha esetleg olyan dalokról ír, amelyeknek minden egyes részletét hallottuk már évtizedekkel korábban, mert azt vallja, hogy az Igazi Zenerajongó nem húzza a száját: amiben van egy hibátlan dallam, azt azonnal magáévá teszi. Bár ezeket már talán eddig is tudtátok. 

Benji Cossának például van legalább egy szuper dala, a Sunset. De több is. És van Herman Dünéhez hasonló énekhangja, ráadásul még külsőre is hasonlít rá egy kicsit. Meg olyan számai, amikhez hasonlókat sokat írtak a 60-as és 70-es évek fordulóján, meg például az ötvenes évek végén. Folkos dalok, country beütésű dalok, de valamikor feltűnik a háttérben néhány aranyosan kerregő szintihang is; a megszólalás néha szinte AOR, máskor meg egyenesen lo-fi. A lényeg viszont a Dal. A D.A.L., ami lehetőleg minél jobban tapadjon meg a hallójáratokban. Ez persze nem mindig jön össze, de a számok alaptónusa legtöbbször üdítő, friss, vidám, és nagyon sokszor ennyi is bőven megteszi. Meg hát nézzünk már rá erre a képre. Na ugye.