A Los Angeles-i Beachwood Sparksról először akkor hallottam, amikor 2005-ben rongyosra hallgattam Adam Green Gemstones című lemezét, hiszen a He's The Brat ezekkel a sorokkal indul: "He's the brat with the sterilized pitchfork, he's the singer of the Beachwood Sparks" (a nálam picivel fiatalabbak a Scott Pilgrim filmzenén hallhattak róluk). Viszont a két lemezüket csak évekkel később töltöttem le, olyan mély benyomást nem is tettek rám, nem voltak rosszak, de nem is voltak túl kiemelkedőek. Ugyanis addigra már minden második amerikai városban létezett legalább öt, szépen éneklő, countrys-folkos, visszafogott pszichedéliába mártott dalokat gyártó zenekar, és mellettük pláne nem tűnt annyira izgalmasnak a Beachwood Sparks. Na de, az együttes jelentősége (nem túl nagy jelentősége persze, de azért mégis) éppen abban áll, hogy akkor álltak elő ezekkel a típusú dalokkal, amikor még csak nagyon kevesen, a 90-es évek második felében. Azt is ki szokás emelni, hogy ők voltak azok, akiket még a Shins leszerződtetése előtt elcsábított a Sub Pop, ezzel is megelőlegezve a grunge zenékről híres kiadó irányváltását: Fleet Foxes, csak hogy a másik leghíresebb előadójukat is megemlítsem.
A BS viszont nem The Shins és nem is Fleet Foxes, az indíttatás hasonló, az együtt visszhangzó harmóniák is stimmelnek, de a fő csapásirány egyértelműen a country, persze a The Byrds meg a Gram Parsons által képviselt vonal. Ami a 10 év után elkészült, eddigi legjobb, harmadik lemezükön is ott terpeszkedik, de most nem annyira nyilvánvalóan, néha egészen a háttérbe húzódik a puha, bágyadt, álmoskás, a 60-as és 70-es évek fordulóját idéző pszichedélia mögött, ami végighullámzik az egész lemezen, ahogy mondjuk a Csendes-óceán Kalifornia partjainál, miközben örökké süt a nap, szikrázóan kék az ég, a sivatag felől meleg szél érkezik, a mólók beleszaladnak az óceánba, ahogy a lányok a fiúk karjaiba. Vagy valami ilyesmi. És lehet, hogy elsőre kicsit egybefolyik a lemez, és lehet, hogy túl hosszú (43 perc manapság már biztosan sok), de mégis, vannak rajta szép és megható dalok, egyből az első, a Forget The Song, vagy a csendes Nature's Light, vagy éppen a záró Goodbye. Meg különben is, a The Tarnished Goldot pontosan a mostani magyar időjárásra találták ki, szóval egy próbát talán megér. Nálam többet is.
