Jogosan merül fel a kérdés: mégis miért írok egy olyan albumról, amelynek a hívószavai többek között a jazz és a blues, amiről Noel Gallagher azt mondta, hogy "ember, ettől elszállt a fejem, valószínűleg az egyik legjobb lemez, amit valaha is hallottam", és amit még az NME is beválasztott a "100 legjobb lemez, amit még nem hallottál" listájára. Nekem nem sok közöm van a jazzhez, a blueshoz, az Oasishez, és még az NME-hez sem, de Edgar "Jones" Jones 2005-ös Soothing Music For Stray Cats lemezének majdnem minden egyes percét szeretem.
Először is ott van maga Edgar Jones, akit a hangja alapján könnyen lehetne Öreg Néger Bácsiként azonosítani, ám ehhez képest egy szikár, harmincas liverpooli férfi, aki pontosan úgy néz ki, mint bármelyik angol új hullámos film szereplője az 50-es és 60-as évek fordulójáról (vagy mondjuk Scott Walker). És a zene is pontosan ennek a beat előtti korszaknak az aktuális irányzatait kaparja össze, a jazztől kezdve a blueson, soulon, R&B-on át a doo-wopig. Most már elég fura elképzelni, hogy a Világ Egyik Legkonzervatívabb Műfaja (még mindig a jazzről beszélek) egykor ugyanolyan felforgató volt, mint később a beat, ugyanúgy elvesztették tőle a fejüket a lányok és a fiúk, mielőtt vad smárolásba kezdtek volna.
És nekem éppen az tetszik, hogy kicsit elképzelhetem magamnak, hogy milyen lehetett a jazz (és a társműfajok) azokban az időkben, amikor még nem kerítették körbe vastag betonfalakkal, elektromos kerítéssel, hanem ott élt az emberek között az eső áztatta, piszkos nagyvárosban, a szerelmesek által látogatott klubokban, és hogy milyen lehetett egy kicsit tényleg megbolondulni pár szétesett dobütemtől, a nagybőgő brummogó hangjától, egy bereccsenő szaxofonhangtól, vagy egy szuper dallamtól. Mert hát a beat sem szól másról, mint az ütemes bólogatásról, miközben fogod a csajod/pasid kezét és együtt éneklitek a "világ" "legjobb" dallamát.
