Szeretem Amerikát, pedig még soha nem voltam ott. Mert szeretem apukámat és anyukámat. Mert apukám 27 évesen, 1971-ben járt először kint. Én akkor még nem éltem. Munkahelyi kiküldetésben volt a keleti parton, dolgozott, hetekig-hónapokig. És hosszú leveleket valamint képeslapokat küldött haza anyukámnak. Kedves, aranyos, egyszerű, szeretettel teli leveleket, képeslapokat ("a helybeli bevásárlóközpontban, ami egyébként csodálatos, vettem mintás, bordó színű jerseyt, remélem tetszeni fog, ezenkívül vettem még egy rúzst, mert az elsőnél, azt hiszem, nem találtam el a megfelelő szint"). És ezek a levelek és képeslapok az én kezemben is voltak, amikor még kicsi voltam, a 80-as években. Nekem ezek jelentették Amerikát. És most is ezek jelentik. Képeslapok New Yorkról, Washingtonról, a Niagara-vízesésről, isten háta mögötti kisvárosokról, útszéli motelekről, tavakról, erdőkről.
Amikor hallgatom a Yo La Tengo dalait (most éppen az idei, Fade című 13. lemezüket), mindig ezek az ősszel, októberben-novemberben készült képeslapok jutnak eszembe. Legfőképpen a kisvárosokból küldött lapok (hiszen a Yo La Tengo is egy keleti parti kisvárosban, Hobokenben alakult). Wellsboróból, Corningból, Elmirából. Soha nem hallott nevű, de kedves, aranyos, szeretettel teli, egyszerű városok. Szerények, takarosak, ahol általában nem történik igazán rendkívüli dolog. Vagy ha történik is, azt sem verik nagydobra. Pont mint a Yo La Tengo dalai, amelyek pontosan ezért találnak szíven. És ha valaki egyszer majd megkérdezi, hogy mi a kedvenc idézetem, akkor mostantól a csendes katarzissal felérő Ohm nyitó mondataival fogok válaszolni: "Sometimes the bad guys go right on top, sometimes the good guys lose, we try not to lose our hearts, not to lose our minds".
