Tök jó lenne leírni, hogy az egyik hely, ahol legszívesebben éltem volna, az a 60-as évek Brazíliája, de ez csak félig lenne igaz, hiszen ki az isten akarna egy katonai diktatúra terhe alatt nyögni, viszont mégis azt gondolom, hogy a junta nélkül Brazília majdnem olyan jó hely lett volna, mint a 60-as évek Kaliforniája. Ahogy zenében majdnem olyan jó is volt, hiszen Brian Wilsonék mellett csak a bossa nova/tropicalia előadók adtak annyi napszítta, felhőtlen dallamot a világnak.
Négy évvel ezelőtt egy hasonlóan meleg április végi napon már kifejtettem a rajongásomat az ország zenéje iránt az Os Mutantes debütálása kapcsán, idén azonban a fantasztikus Wild Honey lemez egyik dala (Rogério Duprat Looks Out The Window) emlékeztetett Rogérióra is, aki nélkül lehet, hogy egészen másképp nézett volna ki a Tropicalia mozgalom. Hiszen például ő volt az, aki először tanácsolta az egyébként is fejjel a diktatúra falának rohanó fiatal brazil zenészeknek, hogy elektromos gitárral még jobban lehet borzolni a szemét elnyomók idegeit. Mert Duprat elsősorban hangszerelő volt; avantgarde-ból (Stockhausennél is tanult zeneszerzést), klasszikus zenéből és a pszichedeliából merített ihletett, éppen ezért hangzik úgy az első Os Mutantes album, mintha valamelyik klasszikus Fellini film csengő-bongó zenéjét küldenénk LSD áztatta darálóba.
És az 1968-ban megjelent első szólólemeze, a többek között klasszikus brazil dalokat, Beatles feldolgozásokat tartalmazó, A Banda Tropicalista Do Duprat is egy őrült házibuli a Copacabanán felállított cirkuszi sátorban, ahol egy teljes vonós- és fúvóskar, Nino Rota, Syd Barrett, Brian Wilson, a Beatles és a tropicalia előadók nyalják körbe ugyanazt az LSD bélyeget a lemenő nap fényében.
