Music Is My Radar

Mindig csak a fehér középosztálybeli fiatalok zajongása, ugye-ugye. No, akkor egy rövid időre menjünk most keletebbre, de csak azért, hogy kreol bőrű középosztálybeli fiatalok fehér középosztálybeli zenéjét hallgassuk, haha. Remélem sikerült mindenkit összezavarnom, szóval az origo filmklub cikkének köszönhetően tegnap kicsit beleástam magam az iráni indie-rock undergroundba, mivel a Titanic filmfesztiválon bemutatják a Perzsa macskák című dokumentumfilmet, ami egy Take It Easy Hospital nevű zenekar viszontagságain keresztül mutatja be az iráni zenei színteret. Ráadásul ennek apropóján az együttes fel is lép Budapesten, április 13-án a Gödörben. Lehet, hogy el is megyek, mert az alábbi videó bőven elég volt ahhoz, hogy felcsigázzon ez az egész. És ízelítőnek itt van egy másik kurva jónak tűnő zenekar, a The Yellow Dogs, akik valami őrületesen zakatoló dance-punkot tolnak, hogy aztán másfél perc után áramszünet miatt kényszerből leálljanak. Velük (és más közel-keleti zenekarokkal) még a CNN is csinált egy interjút, amit itt lehet megtekinteni. 

Mi mással lehetne a tavasz első napját, és a hétágra sütő napot ünnepelni, mint egy karácsonyi lemezzel. Talán tényleg nem ez a legalkalmasabb időpont, bár az időjósok szerint pár nap múlva visszatér a tél, szóval mégsem olyan  reménytelen vállalkozás. Már csak azért sem, mert ennyire cuki karácsonyi dalokat  (tehát sajátokat, nem feldolgozásokat) ritkán hallani, és mivel az előadót, a clevelandi Bears zenekart sem ismertem eddig, így bőven megér egy posztot. Két teljes lemezt adtak ki eddig, plusz egy EP-t, és tavaly karácsonykor ezt a bizonyos hatszámos minialbumot, Snowman címmel. Amúgy szerelem volt első hallásra, mondanom sem kell, mert ha valaki ilyen ügyesen és bájosan ötvözi a The Boy Least Likely To, a Belle & Sebastian és a Beach Boys zenéjét, azt én már ELVBŐL sem utálhatom. Ráadásul itt aztán tényleg olyan imádnivaló dalok születtek, mint egy doboz kókuszos szaloncukor, hangozzék ez bármilyen banálisan is. Szóval ha nem haragszotok, én fel is állítok egy karácsonyfát, bebújok a paplan alá, és várom a hóesést.

Szia stereomaci! Ne lepődj meg, Ellen vagyok. Szóval csak egy zenekart szeretnék a figyelmedbe ajánlani, a nevük a pólómra van írva. Lehet, hogy ismered őket, nem tudom. Na mindegy, szóval cuki zenekar, a Be Your Own Pet gitárosa Jonas Stein alapította két haverjával együtt, két lemezt adtak ki eddig, és én most a tavalyi albumukra gondoltam, mert szerintem neked tetszene. A Whip It filmzene lemezén is rajta vannak, de jaj, azzal a köcsög énekessel együtt, akit te is úgy utáltál a filmben, mint én. Mindegy, nekem sikerült jól képen is vágnom, hehe. De ez ne zavarjon, jó kis lemez szerintem, ilyen punkos-garázsos cucc meg minden, és hát van rajta egy szám, hogy is mondjam, szóval az a címe, hogy Naked With You, szóval érted, én is belepirulok ám, ööö... ezt szeretném igazából neked küldeni, gondolom TUDOD, hogy miért. Na, csak ennyit akartam, szia!

(elnézést attól, aki nem értené, ez most egy ilyen poszt)

Talán nem tűnik istenkáromlásnak, ha azt mondom, hogy az április második felében megjelenő új Apples In Stereo lemezt felvezető első dal bármelyik magyar kereskedelmi rádió délelőtti sávjában is lejátszható. Már pedig ez a helyzet. Persze valószínűsíthető, hogy nem fog megtörténni, de ez már nem a zenekaron fog múlni. Szóval a fene se hitte volna, hogy a korai lemezek lo-fi powerpopja után itt köt ki Robert Schneider. Mondjuk már az előző lemez, a 2007-es New Magnetic Wonder is tartalmazott pár "rádióbarát" felvételt, de az R&B-s beütésű electropop Dance Floor még ezeknél is továbbmegy. Aztán hogy milyen lesz maga a lemez (Travellers In Space and Time), az majd kiderül.

Tudtátok, hogy Gruff Rhys régen a Bonanza Banzaiban játszott? Ha nem, akkor most LERÁNTJUK A LEPLET róla!!! (zárójel: Gruff régi zenekaráról, a Ffa Coffi Pawbról van szó, amelyről majd mindenképpen ejtek pár szót) Ismét köszi Bullard!

Sziasztok! Ugye ti is mélységesen unjátok a kétezres éveket, és azokat a listákat, amelyek összegzik az évtizedet? Nem baj, már csak egy poszt erejéig kell kibírni, aztán örökre elfelejthetjük. Szóval megígértem anno, hogy lesz egy albumlista, a kedvenc dalokat összegyűjtő listázás mellé. Persze nem lesznek hosszan kifejtve a dolgok, mert még egyszer nem fogok kicseszni magammal, szóval csak felsorolás, betűsorrendben. 25 lemez (illetve 26, mert két Devendra, de csak azért, mert majdnem egyszerre jött ki az a kettő, és nekem olyan, mintha egy lenne), ennyi, és nem több. De nem is kevesebb! Sziasztok!

Ugye mindenki vágyott már életében egy ŐRÜLETES TEMPLOMI BULIBA? Ahol büntetlenül bele lehet pisilni a szenteltvíz tartóba, sört lehet tárolni a gyóntatószékben, vagy mondjuk tömegszörfölés közben beesni a padsorok közé. Ugye milyen jól hangzik? Még szép! Hasonló dolgok járhattak annak a szervezőnek a fejében is, aki ezt konkrétan meg is valósította, legalábbis azt a részét, hogy koncertet szervez egy klasszikus keresztény templomba, Manhattanben. A legviccesebb pedig az egészben az, hogy nem holmi csendes, akusztikus, folkos előadást képzelt el, nem bizony. Hanem gondolt egy merészet, és meghívta a "lo-fi beach pop" szcéna fontosabb zenekarait, többek között a Beach Fossils-t meg a Real Estate-tet. És hogy mi lett ebből, azt képek formájában itt lehet megtekinteni.

Én valamiről csúnyán lemaradtam, mert csak most fedeztem fel, hogy már legalább négy videó készült az új lemezhez, a Minor Love-hoz. Mondjuk nem sokat vacakoltak történetek kitalálásával, hiszen mindegyikben Adam Green bohóckodik New York utcáin,  vagy a Metropolitan Múzeumban, vagy a lakásán festeget, vagy éppen temetőben cigizik egy szuperjó csajjal. Az ilyenekre szokták mondani, hogy semmi különös, de HANGULATUK az kétségtelenül van. Akit érdekel, az beljebb meglesheti.

Miles Kurosky új lemezének egyik legjobb dalához készült hipercuki videó, animációval, Muppet Show-t idéző bábokkal, ilyesmikkel.

"Minden tinédzserkori hősöm meghalt, korán szoktam kelni, de most már egyfolytában csak az ágyban maradok..." - ezekkel a MEGRÁZÓ EREJŰ sorokkal indít a kaliforniai Ancient Crux a Demand Respect című dalban, ebben a nagyszerű, Wavvest idéző punkos, lo-fi attakban. Hát nem pont ugyanezt éreztük, amikor meghalt Kurt Cobain?? Hát nem pont ugyanígy érzünk minden egyes kurva reggeli felkelésnél?? NA HÁT AKKOR!!!