Music Is My Radar

Nem állítom, hogy általános érvényű axiómáról van szó, de sokszor már névről is rögtön meg lehet állapítani, hogy vajon mit játszhat egy adott zenekar. A Burzumról nyilvánvalóan elsőre senkinek sem az fog eszébe jutni, hogy milyen cuki kis nyári twee pop együttes lehet, mint ahogy a Summer Cats kapcsán sem norvég FENYŐERDEI black metált vizionálunk azonnal. A két csajból és három srácból álló ausztrál Nyári Cicák tavaly jelentkezett első lemezével (Songs For Tuesdays), ami azért nem volt több mint aranyos gitárpop, néhány jobban sikerült dallal. Most azonban megjelent egy kislemezük, a Your Timetable, aminek B oldalára pályafutásuk eddigi legimádnivalóbb dalát (TV Guide) tették fel, egy alig több mint 2 perces, megunhatatlan, orgonás popdalt, tüneményes vokálokkal. Csak aztán nehogy úgy járjatok, mint én, aki egymás után 15-ször is képes meghallgatni.

Mi lenne, ha Jonathan Richman (The Modern Lovers) és J Mascis (Dinosaur Jr) beszabadulna egy garázsba részegen obégatni, miközben a háttérben a Stooges és Velvet Underground tagokból verbuválódott zenekar tolná a tufa, agydöngölő rock'n'rollt? Hát kurva jó lenne, ez nem is lehet vitás. Na, az a helyzet, hogy ezt a Los Angeles-i Wounded Lion most szépen megvalósította áprilisban megjelenő debütálásán. Persze nem olyan jól, mint példaképei, de azért a harminc perc alatt lezavart tizenkét számnak legalább a fele alkalmas arra, hogy együtt ordíthassuk két sör között. Az utolsó dal meg tisztára olyan, mintha Iggy Pop egy country bárban imbolyogna a színpadon félig beállva, miközben énekelni próbál. Letölteni, MOST!

Aki a Mount Eerie hegy tetejéről belátható tájakon akar LÉLEKBEN KALANDOZNI, esetleg csak érezni akarja egy kicsit az AMERIKAI KISVÁROSI KILÁTÁSTALANSÁGOT, vagy meg szeretné tudni, hogy igazából ki ölte meg Laura Palmert, annak péntek este 10 órától a Toldi moziban van a helye.

Ugye ebben a pillanatban ti sem vágytok másra, mint hetvenes évekbeli pakisztáni popra? NYILVÁN. A lemez sajnos nem annyira jó, mint amit a borító alapján várna az ember, de azért néha egészen meg kell bolondulni tőle. Főleg amikor beat, funk ütemek csapnak össze különféle Moog és analóg szintihangokkal, miközben valami elképesztően idétlen pakisztáni kornyikálás szól, "digiridagara" hangokat kiadó férfiének kíséretében. Ezekben a pillanatokban hanyatt lehet vágódni a röhögéstől. Hosszú távon persze az ember agyára tud menni. Azért mindenképpen ajánlanám minden nyitott zenerajongónak ezt a válogatást, amit 1973 és 80 között vettek szalagra különféle pakisztáni filmek kísérőzenéjeként, amiket az indiai bollywood nyomán lollywoodi mozinak is szoktak hívni. A hatodik track meghallgatása után egy emberként fogjátok énekelni, hogy ÁJ EM VERIII SZORIIII, akárki meglássa.

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt írtam a Fanfarlo bemutatkozó lemezéről. A zenekar azóta olyan kirobbanó nagy sikereket nem ért el, de egy megbízható, stabil rajongótábort azért már maga mögött tudhat, az elmúlt hónapokban pedig Amerikában turnézott, sőt még David Letterman műsorában is fellépett. Most meg egy EP-vel jelentkezett, amin különböző amerikai college rádiók stúdiójában előadott dalokat hallhatunk a tavalyi lemezről, szám szerint ötöt, illetve egy feldolgozást Bonnie Prince Billytől. Szóval ez a rövid poszt és a minialbum ha másra nem is, arra mindenképpen jó, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy mi volt 2009 egyik legszívfacsaróbb albuma.

Csoda történt: feltűnt egy angol zenekar Brightonból, a The Sticks, aminek az égvilágon semmi köze sincs legtöbb hazai kortársa által játszott tipikus "indie-hez". Annál inkább a rock'n'rollhoz, a surf-rockhoz, a garázsrockhoz, a punkhoz, és az olyan agyafúrt hatvanas évekbeli garázsbeat zenekarokhoz, mint a The Monks. Mindezt húsz, két percet csak ritkán túllépő dalokkal, minimális énekkel (sőt, néhol csak szavakat kurjantanak be, hogyaztmondja BORED, vagy annyit, hogy THIS SONG IS NOTHING, néhány dal meg konkrétan instrumentális), mégis lehengerlően, szórakoztatóan, kevés unalmas pillanattal, rajzfilmzenéket idéző gyogyós infantilizmussal és retardáltsággal, természetesen ócska fészerhangzással. Alább két videó, itt meg a bemutatkozó lemez. 

Amikor azt hinnénk, hogy a világ ÖSSZES hatvanas évek garázsrock válogatását ismerjük, akkor az internet újból felböfög egy valagnyi eddig tök ismeretlen előadót gondosan összegereblyézett formában. Szóval először is van itt nekünk egy francia 28 számos "freakbeat" cuccunk, aztán egy válogatássorozat az USA különböző területeihez kapcsolódóan: megismerhetjük New Orleans agyament garázs színterét, aztán Baltimore városának melankolikusabb, "gimnazistásan" esetlen-bájos zenekarait, végül Chicagóból és környékéről származó vagány előadókat, 2131 South Michigan Avenue címmel, hiszen ebben a chicagói utcában székel a lemezt kiadó cég, és talán pont ez a legjobb mind közül. Első hallásra egy picit túl sok is ez a több mint 100 felvétel, de kis adagokban, szépen-apránként jópár gyöngyszemre, elszalasztott slágerlehetőségre bukkanhatunk. Szóval garázsra fel! Ööö vagyis garázsba le.

Na mit szólnátok hozzá, ha Jens Lekman leugrana a Bermuda-szigetekre, és egy luxushotel bárjában karaokézna 80-as évekbeli diszkóra? Nem is olyan hajmeresztő ötlet, főleg, hogy ezt a Los Angeles-i Kisses zenekar meg is valósította. Méghozzá elég jól. A zenekart egy vicces nevű pár alkotja, a csaj Zinzi Edmundson, a férfi tag pedig Jesse Kivel, akit a Princeton együttesből ismerhetünk, róluk itt tettem említést. Első kislemezük áprilisban jelenik meg, rajta a csodás Bermuda és a Kisses című számokkal. Engem ma, ebben a hófúvással terhelt időben semmi más nem tett jobban boldoggá, mint ez a két szám.

De azért megpróbálom. Mondjuk március 13-án, jövő szombaton a Klub Vittulában. Persze nem egyedül. Mert azt találtuk ki, hogy mi lenne, ha nem csak a pofánkat jártatnánk a zenéről, hanem mondjuk le is játszanánk a kedvenceink közül párat. Szóval ne tervezzetek programot arra az estére, hanem inkább gyertek el a hetedik kerületbe, a Kertész utca 4. szám alá. Aki még nem ismeri a helyet, az is biztos odatalál, nézzetek utána a neten, én is azt fogom tenni, mert "vidéki" lévén még soha nem jártam ott. Na, a lényeg, hogy rajtam kívül a következő blogok/rádióműsorok fognak még dalokat játszani egymás után: a Lamantin, akiket a Hammer Of Gods zenekarból is ismerhettek, aztán a mostanában ritkán frissülő, de azért szuper New Kids On The Blog, ahonnan személyesen csoo lesz jelen (a flyert is neki köszönhetjük), aztán az egri Popméter, akik már gyakorlott buliszervezők, a Beat Connection, ami elsősorban rádióműsor, de blog is van hozzá persze, és everywhere with helicopter, akit az on- és most már az offline sajtóból is ismerhettek, persze a nevét nem fogom elárulni. Természetesen jött volna stereomaci is, de sajnos nem ér rá. Azért a tiszteletére, és külön kérésére egy 60s girl group sláger BIZTOSAN el fog hangzani. Na jó, túl sokat pofáztam, szóval GYERTEK, jó móka lesz! És most már facebookon is lehet csatlakozni.

Vajon fel lehet még idézni 2009 nyarának tespedtségét? Egyáltalán van értelme ennek az egésznek? Hát ha olyan, a svéd jj-hez hasonló titokzatos zenekarok tűnnek fel, mint most a Cults, akkor nekem semmi kifogásom ellene. Sőt, akik olyan napsütötte addiktív popdalokat írnak, mint a Go Outside vagy a Most Wanted, addig én a magam részéről követelem is ezeknek a "sorozatgyártását". Megyek is heverészni a nyugágyra.