Music Is My Radar

Miután a Bringing Up Baby blog megkezdte az angol Allo Darlin' zenekar magyarországi népszerűsítését, így én sem tehetek mást, mint hogy folytatom, hiszen azóta a májusban megjelenő debütáló lemeze elérhetővé vált. Csaj vezette, csupaszív, kedves twee-s beütésű gitárpopot hallunk az albumon, egy kicsit hasonlót, mint amit az általam korábban bemutatott The School zenekar művel, mely együttessel már egy közös turnét is lebonyolítottak. Összenő, ami összetartozik, mondhatnánk. Szóval nincsen semmi nagy megfejtés, inkább olyan ez a lemez, mint egy jófej csajjal átsétált, vagy egy haverral átsörözött délután: nincsenek katartikus pillanatok, "csak" közös érzelmi hullámhossz, hosszan kitartott megbízható színvonal, másnap sem múló jóleső bizsergés, meg efféle marhaságok. Ha mégis ki kellene emelni egy dalt, akkor az a Kiss Your Lips lenne, mert az idei tavasz legönfeledtebb pillanatát 1:17-től 1:30-ig én itt találtam meg. Alább meg a dal élő változata látható egy KERÉKPÁR SZAKÜZLET előtt. Az ÖNFELEDT PILLANAT itt 1:01 és 1:14 között jön. 13 másodpercnyi boldogság, mint mikor rád mosolyog a körberajongott csaj. Persze a 14-dik másodperctől már semmi esélyed, de legalább addig.

Ahhoz képest, hogy milyen lendülettel fosta magából a jobbnál-jobb lemezeket 2002-től kezdve a The Coral (2002 - The Coral, 2003 - Magic & Medicine, 2004 - Nightfreak And The Sons Of Becker, 2005 - The Invisible Invasion), az évtized közepére egy kicsit megtorpanni látszott a zenekar. A következő albumra 2007-ig kellett várni, majd a 2008-as best of kiadása óta síri csend. Na, de majd most, ugyanis március végén befejezték az új lemez keverését. Címe még nincs, de nyáron mindenképpen meg fog jelenni. Reméljük nem törték össze ismét a srácok szívét, ami annyira mélabússá és szomorkássá tette az előző, Roots & Echoes hangulatát. Nem bánnánk, ha ismét fejest ugranának valami LSD-ben áztatott szénakazalba egy isten háta mögötti walesi stúdió melletti pajtában, ahogy mondjuk a Nightfreak lemez idején tették.

Nem vagyok maradéktalanul boldog. Szó se róla, örülök, hogy végre megjelent a Beach Fossils bemutatkozó lemeze, még ha egy kicsit megkésve is, hiszen a lo-fi beach pop trendje már a múlté. Persze ettől függetlenül, a KONTEXTUSBÓL kiragadva is működhetne a dolog. Akár. És a lemez egyik felében működik is, de a másikban nem annyira, hiszen a jól ismert hangulatokhoz képest (amikről itt már egyszer beszéltem) sok újjal nem tud szolgálni. Olyan nagy baj nem történt azért, a Daydream és Vacation mellé felkörmölhetünk magunknak egy újabb "klasszikust", a Youth-ot.

Nem nagyon ismerem a Guided By Voices lemezeit, egyet vagy kettőt hallottam talán, de igazság szerint nem sok mindenre emlékszem belőlük. Biztos rosszkor hallgattam vagy ilyesmi, nem tudom már. Pedig tekintélyes életművel rendelkező zenekar, kábé 1000 dalt (!) írt 1983-tól 2004-ig tartó pályafutása alatt, és egyébként is nagy köztiszteletnek örvend amerikai indie körökben. Nemrég akadtam rá legelső lemezükre a bro-mags blognak köszönhetően (onnan le is lehet tölteni), nem az 1987-es debütálásra, hanem az azt megelőző hét számos EP-re (Forever Since Breakfast) 1986-ból. A zenekarról annyit azért tudtam már régebben is, hogy előszeretettel élt lemezfelvételeknél a barkácsolós, lo-fi-s megoldásokkal, ez az EP viszont még profi stúdióban készült, kicsit sterilebb is a hangzása, és a sok csilingelő gitártól és középtempójú daltól néha egészen úgy szól, mintha az R.E.M. és az ő nagy példaképük, a Byrds játszana, pedig a zenekar későbbi munkásságától ez az irányvonal állítólag sokkal távolabb állt. Mindegy, nem is erről akartam beszélni, hanem a lemez második daláról, a Let's Ride-ról, mert ahhoz képest, hogy csak pár napja ismerem, máris olyan érzésem van, mintha már velem lenne ezer éve, és minden egyes hallgatással egyre jobban és jobban "zúgok bele". A dalban olyan hibátlanul áll össze a Byrds-féle csengő-bongó, napsugaras dallamvilág és a Lemonheads kertvárosi melankóliája, hogy szinte már fáj hallgatni, annyira meg tud hatni. Most azt gondolom, hogy ez itt a tökéletes kertvárosi himnusz. Ez persze hülyeség, nem kéne semmit tulajdonítani neki, ahogy egyetlen számot sem kellene soha felaggatni semmiféle idióta jelzővel. Ez a dal egyszerűen csak működik, jó hallgatni, szép a dallama; mindent tud, amit egy jó dalnak tudnia kell, talán egy picit még többet is, és ennyi bőven elég.

és nyilván az év lemezcíme eddig. Viszont a rajta található zene miatt sajnos nem az év lemeze, mert ez csak egy újabb noise-chillwave album, ráadásul még ének sincs rajta, nem túl érdekes, szóval nem is linkelem, bocsánat, aki nagyon akarja, úgyis megtalálja.

Végül is, nem történt semmi különös. Csak feloszlott egy zenekar. Mert a legtöbb zenekar előbb-utóbb fel szokott oszlani. A Kispál inkább utóbb, mint előbb, mert azért valljuk be, az utolsó 5 (10?) évben gyakorlatilag nem sok értékelhető dolgot tudott felmutatni. Viszont addig. Mégiscsak az elmúlt húsz év kevés vállalható magyar együttesének egyikéről beszélünk. Akiket szerencsére jópárszor volt alkalmam látni. Ezek közül az egyik legkedvesebb élményem 1997-ben a pécsi, 10 éves jubiláló koncert volt, ahol belépésnél rá lehetett írni a nevünket egy cetlire (vagy hogy volt,  nem emlékszem már pontosan, jó régen volt), és a Happy Borzday hivatalos koncertlemez cd változatára rákerült a nevünk. Nekem akkor még nem volt cd lejátszóm, így KAZIN vettem meg az albumot. A cd változat azóta sincs meg. De lehet, hogy egyszer megveszem, és elolvasom rajta a nevemet. Haha. Szóljon hát a Következő buszon című Kispál dal, mert ez az egyik kedvencem (éppen az előbb  olvastam, hogy egy híres újságírónak is), mert hát hányszor, de hányszor ígértük meg, hogy rajta leszünk a következőn, és egyébként is ennek van a legszívbemarkolóbb dallama. Nekem hiányozni fognak.

Amikor a kedvenc dalos listámat elkezdtem összeállítani, az első bejegyzés kísérőképének a walesi The School zenekar Let It Slip című EP-jének borítófotóját választottam, mert már első hallásra is beleszerettem a zenéjükbe. Nem volt nehéz, a myspace oldalukon ugyanis ezt írják az influences résznél: we sounds like bits of: Belle & Sebastian, Saturday Looks Good to Me, Camera Obscura, Little My, The Beach Boys, Lucky Soul, The Beatles and 60's girl groups. Most viszont végre megjelent a debütáló lemezük, a Loveless Unbeliever, tökéletes időzítéssel, amikor végre tartósan 20 fok körül van a hőmérséklet,  elkezdtek rügyezni a fák, a parkokat-tereket-utcákat ellepték a csajok és a srácok, akik elsősorban egymás hajkurászásával vannak elfoglalva a házi feladat megírása helyett, és hogy eddig ennél jobb lemezt idén, ebben a pillanatban nem lehet ezekhez az életképekhez elképzelni, az tuti. 

Itt ugrálok az ágyamon, és hangosan röhögök. Pedig hardcore Beach Boys rajongóként lehet, hogy fel kéne háborodnom. Ugyan már. Ennél viccesebb és jobb helyen nem is lehetne a Beach Boys dalkatalógusa. Öt texasi debil úgy gondolta, hogy nekik más küldetésük nincs a világon, mint a Beach Boys dalait előadni. Egy kicsit másképp persze. Mondhatni: SZARUL. Leokádva, lefosva, lehugyozva, hamisan, rosszul szóló gitárokkal, és tényleg BOTRÁNYOSAN SZARUL. Hogy mit szólna ehhez Brian Wilson, az már megint egy más kérdés. Mindegy, én kurva jól szórakoztam. Köszi The Shitty Beach Boys!

hogyan maradhattam le erről a dalról tavaly????? VISSZAADOM A ZENEBLOGGER IGAZOLVÁNYOMAT!!! :((((((((((((((((((((((((((((