Music Is My Radar

Új blogot indítottam. Mert nincs jobb dolgom. Megijedni nem kell, ezt itt viszem szépen tovább. De hogy mi az a másik, arról bővebben ott.

Először is ugye csütörtökön Wolf Parade az A38-on, majd másnap irány Szombathely, ahol a Mediawave keretén belül fellép a képen látható csúnya, öreg néger bácsi, Gil Scott-Heron, aki a 60-as évek végén a The Last Poets mellett feltalálta a hiphopot. Tartsatok velem!

Ehhez nincs mit hozzáfűznöm: "You're just a beach boooooy, yeah you are my beach boy dreaaaam..."

Úgy van, Thurston Moore a Sonic Youth vezére most valami olyat csinált, ami nem mindenki számára nyilvánvaló. De pont ettől érdekes a dolog. Ráadásul még jó is. Szóval a sistergős-ropogós-zajos gitárpop egyik megalapítója egy Burt Bacharach dalt énekel! Bacharach amellett, hogy a huszadik század egyik legnagyobb dalszerzője, a neve mégiscsak a kristálytiszta, végletekig kidolgozott, és tökéletes popzenével azonosítható, ami hát, hogy is mondjam, kissé távol áll a noise-rock esztétikájától. A két dolog persze nem zárja ki egymást, de ez most mellékszál. Szóval Jim O'Rourke zenész-producer (aki már dolgozott együtt a Sonic Youthtal, a Stereolabbal és a Wilcóval is) új lemezén csupa Burt Bacharach dalt hallhatunk feldolgozás formájában, és ezek közül talán pont Thurston Moore teljesített a legjobban az 1964-es jól ismert, There's Always Something There To Remind Me interpretációjával. A dal "keretes szerkezete" még nem hazudtolja meg az énekest, hiszen tíz másodpercnyi sercegéssel kezdődik, és azzal is zárul, ami azonban közte van, az nem áll távol az eredeti hangszereléstől: vonósok, tipikus korabeli Phil Spector dobhangzás, és (figyelem!) jazzes zongora kiállás a szám közepén! Persze ha jól figyelünk, ott is hallhatunk valahol a háttérben egy kis sistergést. Mindegy, a lényeg, hogy a látszólag múfajidegen szám is remekül áll Thurston Moore-nak, úgyhogy nem húzom tovább az időt, ellenőrizzétek le ti is.

Gyanús volt nekem a svéd Love Is All zenekar szemüveges szaxofonistája, James Ausfahrt. Éreztem, hogy valami nincs rendben vele. És láss csodát. Kiderült, hogy otthon sunyiban dalokat ír és vesz fel, szinti dobgéppel, saját maga által összetákolt hangszerekkel, mindent egyedül feljátszva. Már több albumra való anyagot rögzített, de én sajnos egyelőre csak a 2007-es lemezének vagyok a birtokában, azonban ez is bőven elég az üdvösséghez. És hogy mi van rajta? Hát csupa együgyű, szobahangzású, másfél-két perces hosszúságú lo-fi sláger (az egyikben például kijelenti, hogy ő egy Disco Gigolo!), Lou Reedet, Jonathan Richmant és Adam Greent idéző énekhanggal. És hogy mekkora szellemi fogyatékosról beszélünk, azt ez az oldal bizonyítja, ahol a játékhangszereivel szórakozhatunk, megpengethetünk egy gitárt, benyomhatjuk a dobgépet, és nyomkodhatjuk az idétlen hangzású szinti billentyűit. Olcsó játék hülyegyerekeknek.

Fel nem tudom fogni, miért nem posztoltam eddig Magyarország legaranyosabb zenekarát, főleg annak fényében, hogy az egyik tagja jó ismerősöm, szóval tényleg botrány. Tehát Sad Kolibries, egy mikrofon, két tag, három akkord, röviden így lehetne jellemezni őket. Ha jól tudom, a zenekar másik tagja most éppen külföldön tanul, így kicsit földbe állt a dolog, de számok folyamatosan készülnek, és egyszer az ösztöndíjas időszak is lejár, szóval reméljük a folytatást. És egy lányismerősömet idézve: "már épp itt volt az ideje, hogy cuki fiúk megdöntsék az ukulelés lányok rémuralmát".

Akárhányszor meglátok egy ilyen videót, egyetlen egy kérdés merül fel bennem: vajon mikor fogjuk megérni végre, hogy Magyarországon is megjelennek ilyen szemüveges, sapkás, idétlen csajok végtelenül debil riffekre épített rettenetesen elbaszott, de mégis fülbemászó gitárpop dalokkal? Egyáltalán mikor lesznek csajpop zenekaraink? Még ebben az évtizedben? Fontos kérdések ezek.

Ritka az olyan feldolgozáslemez, amikor az eredeti felvételekből annyira karakteres és önálló világú dalok születnek, mintha az előadó saját szerzeményei lennének, miközben annyira még sem cincálja szét, hogy ne lehessen rájuk ismerni. A Pomplamoose név mögött rejtőző Nataly Dawnnak és barátjának, Jack Conténak sikerült ezt a bravúrt végrehajtania. Amúgy ha képről esetleg ismerősek lennének, ne csodálkozzatok, hiszen szép youtube-os karrier áll a hátuk mögött más előadók dalainak feldolgozásával, és stereomacival mi is beválogattuk abba a bizonyos gitározós-csajos posztunkba, amelyben olyan elbűvölően interpretál Nataly egy Magnetic Fields számot. A nemrég megjelenő második lemezükre olyan híres zenészektől válogattak dalokat, mint Edith Piaf, Nat King Cole, az Earth Wind And Fire vagy Michael Jackson. És az is kiderül a albumról, hogy ha az Aerosmith I Don't Wanna Miss A Thing című daláról lerántjuk az émelyítően heroikus giccset, akkor egészen hallgatható dal lesz belőle, akárcsak Lady Gaga Telephone-jából, aminek az eredetijét uraló érdektelen, bazári jellegtelenség is azonnal bájossá és szerethetővé válik Nataly előadásában. Ritka pillanat, becsüljük meg.

Egy órával ezelőtt még halvány fogalmam sem volt arról, hogy a 70-es években egy montenegrói csávó szorongatta meg a feketék tökét, már ami a soul és funk műfaját illeti. Janko Nilovicnak hívják az arcot, és az alábbi 1975-ös szám is bizonyítja, hogy csak egy hajszál választotta el a világszínvonaltól. És ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Jay-Z tőle lop hangmintát, akkor aztán tényleg teljes az elképedés. Legalábbis a részemről mindenképpen.

A jövő hetem első felét külföldön töltöttem volna, de mivel repülőgépre kellene szállnom, a nyilvánvaló okok miatt ki kell hagynom. Úgyhogy most egy kicsit szomorkodom Nick Drake-kel, aki már 1970-ben megénekelte, hogy "it's really too hard for to fly". Persze nem a vulkánkitörésre gondolt.