Music Is My Radar

Szórakoztató év volt 2009, én legalábbis nagyon jól éreztem magam, imádtam a már-már ironikusan túlpörgetett lo-fi mozgalmat, élén a zabálnivaló Wavves-szel, örültem a Grizzly Bear és az Animal Collective áttörésének, és persze annak, hogy a Super Furry Animals változatlanul hozta a hülye ötletkavalkád közé odakent tökéletes dallamokat. Ugyanakkor nem sok értelmét látom egy olyan évvégi lista elkészítésének, amire felteszem azokat a zenekarokat, amikről amúgy is írtam évközben. Szóval jöjjenek inkább azok, akikről nem sok szó esett az évben, holott tökéletes popdalokat ők is elhintettek. Nem is egyet. Két részt terveztem, jöjjön most az első, tíz előadótól tíz dal. Mp3-ak formájában, alul ömlesztve letölthetők. 

Na, ha már az előbb szóbakerült a kommentek között, akkor jöjjön az a bizonyos Broadcast dal az évtized egyik legelvarázsoltabb lemezéről. A videó alatt pedig a Valerie And Her Week Of Wonders című cseh film Lubos Fiser által írt főcímzenéje, amiben Jaroslava, a Szép leányok ne sírjatok egyik szereplője játszik. A szürreális hangulat úgy látszik ihletőleg hat az indie zenekarokra, hiszen az Of Montreal tavalyi lemezén is visszautalt a filmre, valamint alakult egy Valerie Project nevű együttes a film hatására, amiben folkarcok (például az Espers tagjai) működnek közre.

Yo, yo, fehérseggű hiphop a házban, egyenesen New Yorkból. Sajnos nem vagyok naprakész a műfajban, de a Hoodie Allen bemutatkozó albuma már elsőre is hozza azt az elvárható minimumot, amit én egy hiphop lemezen hallani szeretnék: gördülékeny, a hallgatót bólogató kutyává változtató ütemeket; görcsmentes, laza hangulatot, neadjisten jó refréneket. Olyanokat, mint amilyenek az Eddie Haskellben vagy a Turn The City-ben vannak. És akkor ne is beszéljünk a Pharcyde klasszikus feldolgozásáról, a Passin' Me By-ról. Ez így együtt nagyon rendben van.

Az idei Grizzly Bear lemezről máris feldolgoztak egy számot. A választás külön örömmel töltött el, mert szerintem a Foreground az elmúlt évek egyik legmeghatóbb albumzáró dala. Az "elkövető" a kanadai memoryhouse volt, egy csaj-srác felállású ábrándos lo-fi-ambient-akármi zenét játszó duó, és ha finoman akarok fogalmazni, akkor egy cseppet sem vallottak szégyent. Sőt. A dal a myspace oldalukon hallgatható meg.

Külvárosi kertes házak között, külvárosi fiatalok, külvárosi amerikai indie-rock, hát lehet ennél tipikusabb koncertrészlet? Amúgy már megint Real Estate, hát persze. A dobos haja kifejezetten ARANYOS.

Már régóta akartam írni a következő zenekarról, és annak egyik daláról, csak aztán mindig közbejött valami. Most azonban végre sorra kerülhet, hiszen a kéttagú, brooklyni Glass Ghost The Same című dala sokadszori hallgatásra is ámulatba tud ejteni, csak egy baj van: nem nagyon tudom elmagyarázni, hogy mit hallok. A paramétereket persze körül tudom írni: Herman Dünét idéző folkos énekhang, az alá viszont nincs más bepakolva, csak egy dob, és valami régi billentyűs cucc, ami egyszerre viszi a basszust és a ritmust; lüktet, zsibong, kacskaringózik, keringőzik, aztán bejön a képbe néhány robothang is, és eközben rettentően szórakoztató az egész. De hogy most ez mi, arról aztán tényleg fogalmam sincs. A lemez október 27-én jelent meg, de egyelőre sehol sem találom, a myspace-en viszont meghallgatható még pár szám, amelyek sajnos már nem érik el a The Same összetettségének és kiszámíthatatlanságának a szintjét. Nem baj, ez a szám így is az egyik kedvencem az idén.

A már korábban bemutatott memphisi Magic Kids továbbra is ontja magából a verhetetlen slágereket, most éppen Superball címen. És hogy mennyire imádnivaló kölykökről van szó, azt az alábbi két videó is remekül bizonyítja. 

New Kid On The Blog, ezzel a szöveggel hirdette a bolachas nevű blog a megújult indiepassiont. Haha. Lehet perelni a vonatkozó magyar oldalnak. Amúgy én is reklámozni szeretném, hogy jó öreg thai barátunk kibővült stábbal teljes lendülettel indította be új helyen a blogját, ahonnan továbbra is napi 4378499 TELJESEN ÉRDEKTELEN indie lemez közül kell kihalásznunk a gyöngyszemeket, de MEGÉRI! Kalandra fel!