Böcsületes zenebuzi bizony nemcsak év végén állít ám össze listákat, hanem életének minden nyomorult pillanatában keresi az alkalmat és ürügyet arra, hogy – a kívülállók számára – furcsa szenvedélyének hódolhasson. Most azonban teljesen kézenfekvő oka van annak, amiért összeszedtem pár lemezt: eltelt fél év 2008-ból, szóval nézzük akkor hónapokra lebontva, milyen albumok okoztak nálam átmeneti pulzusszám-emelkedést. Megjegyzés: a hónapoknál picit csaltam, mert több lemez is kijött márciusban ill. áprilisban, így értelemszerűen az előtte vagy mögötte lévő időszakra tettem át őket.
Január - Vampire Weekend: Vampire Weekend
Akinek van füle, az nagyon jól tudja, hogy remekül indult ez az év. A hónap végén megjelent ugyanis a tavalyi év blogos hype-zenekarának bemutatkozó nagylemeze. Bár én kezdetektől fogva gyerekként rajongtam értük, azt hozzá kell tenni, hogy minden adott volt ahhoz, hogy ezeket a tejfelesszájú New York-i kölyköket szívből utáljuk. Sajtóhisztéria, Columbia Egyetemen szerzett diploma, hozzá pedig a tipikus amerikai elit egyetemista kinézet (pulóver, alóla kibújó inggallér, mellények, kardigánok). Ugyanakkor engem nem tud érdekelni a hype, nem zavar a ruházat (főleg, hogy nekem is van egy barna mellényem, sőt még egy gusztustalan barna kardigánom is), és én is csak egy köcsög főiskolás vagyok, aki remekül szórakozik a mókás, slágeres; Paul Simont, afrikai ütősöket, nyolcvanas évek eleji gitárpopot megidéző friss és üde album dalain. A lemez ugyan januári, de a tavasz és a „fiatalnak lenni jó”-érzés egyik legjobb kifejeződési formája az elmúlt években.
Február - Adam Green: Sixes & Sevens
Zöld Ádámról már hosszan értekeztem lejjebb, most csak annyit tennék hozzá még, hogy tulajdonképpen azért is imádnivaló ez a New York-i, kedvesen ütődött fickó, amiért a legjobb dalszerzőkért általában odáig tudunk lenni: bár fél szemével ki-kikacsint néha, mi történik odakint a popvilágban, de alapvetően mégiscsak nagy ívben tojik a kortárs könnyűzenére, jól elvan a maga teremtette rezervátumban és „kirándul benne, mint egy bölény”. Plusz az idei lemezen hallható eklektikus dalözön közepette továbbra is itt vannak az állandó és változatlan elemek: a megunhatatlan baritonja, a fülbemászó dallamok fabrikálásához való kivételes tehetsége, lökött szövegei; és sapkás-zakós, álflegma, nemtörődöm, ellenállhatatlan fazonja. Aki nem lesz ott augusztus 16-án, este 11-kor a Converse sátorban, annak mostantól nem fogok köszönni.
Március - Neon Neon: Stainless Style
Mint mindenkinek, nekem is vannak nagyra törő, FONTOS terveim az életben. Ezek közül az első háromban szerepel az, hogy elutazzak Walesbe, bekopogjak Gruff Rhys ajtaján, és megkérdezzem tőle: leszel a barátom? Ha esetleg az orromra csapja az ajtót, én már akkor is boldog emberként térek haza. Ha mégis beengedne, közölném vele, hogy én szeretném cipelni a gitárját minden egyes Super Furry Animals koncertre, aztán elmondanám, hogy mennyire odáig vagyok a kibaszottul tökéletes dallamaiért; majd nyomnék egy barackot a fejére, amiért rávette Paul McCartneyt, hogy zellert és répát rágcsáljon a Rings Around The World című lemezen, és aztán megköszönném neki, hogy bebizonyította: a szintipop, mint műfaj igenis tud jó, szexi és dögös lenni, ha értő és tehetséges emberek kezébe kerül. Végül megkérném, hogy üljön be velem egy De Loreanba, hogy együtt énekelhessük, napszemüvegben, lehúzott ablaküveg mellett, hogy „Michael Douglas is wearing sunglasses”.
Április - The Last Shadow Puppets: The Age Of Understatement
Alex Turner és zenekara, az Arctic Monkeys számomra soha nem volt jelentős vagy fontos együttes. Ügyes szövegírónak, de közepesen izgalmas dalszerzőnek tartottam. A kettes lemezükön már megcsillant egy-két dalban, hogy többet is tud, ha nagyon akar, de a zseniálistól persze messze volt az is. Tavaly volt szerencsém látni őket élőben a The Coral „utózenekaraként”, és bár ott sem győztek meg, hogy őket hallgassam életem hátralévő részében, azért a koncert maga nem volt rossz, már amire emlékszem belőle. Erre tessék, itt van ez a projekt, ami köröket ver anyazenekarára, és egyelőre nem nagyon tudom megunni. A zene szerencsére sokkal inkább Coral, mint Arctic Monkeys, meg erősen hatvanas évek, aminek én mindig is nagy rajongója voltam, és olyan kevésbé ismert előadókat idéz meg, mint Scott Walker (róla lesz majd külön bejegyzés), Jacques Brel, sanzonénekes, John Barry és az ő filmzenéi (elsősorban James Bond betétdalokra gondoljunk) és persze Morricone. A gyönyörű, impozáns és „krimizenésen” cikázó vonós- és fúvóshangszerelést meg az Arcade Fire mellől ismert Owen Pallett végezte. Nekem nem fájna, ha nem lenne többé Arctic Monkeys.
Május - Jamie Lidell: Jim
Gondolom, nem kell hosszan ecsetelnem azt a Magyarországon is elburjánzó, röhejes jelenséget, amikor hófehér bőrű emberek szeretnének atlétatrikós, izzadt spanyolok; borostás olaszok, és – ami a legborzasztóbb – baseballsapkás négerek lenni. Én például kifejezetten büszke vagyok arra, hogy neurotikus, folyamatosan az idegösszeomlás szélén álló, „csupagörcs” zenerajongó vagyok, így érzem jól magam, a franc akar zsíros hajú latin lenni. Szóval oda szeretnék kilyukadni, hogy a Földön pillanatnyilag egy embernek áll jól, hogy fehér létére fekete: Jamie Lidellnek. A legszimpatikusabb az egészben, hogy ő közben nem is akar néger lenni (nehezen is menne neki az SZTK-keretes szemüvegével, piszkafa alkatával és lego bábukra emlékeztető frizurájával), hanem egyszerűen ez jön belőle, hiszen olyan hanggal rendelkezik, amivel csak a legnagyobb fekete énekesek, mint például Stevie Wonder, Otis Redding vagy Wilson Pickett. A lemez ennek megfelelően egy hibátlan időutazás a hatvanas évek soul legendáinak korszakába, szórakoztató és emlékezetes popdalokkal. Azt azonban be kell vallanom - kicsit ellentmondva a fent leírtakkal –, hogy a Jim hallgatása közben egy picit én is seggrázó feketévé változom. Bocs.
Június - Fleet Foxes: Fleet Foxes
Vannak bizonyos lemezek, amelyeknek a hallgatásához egyszerűen nem passzol a városi környezet, mert az utcáról beszűrődő zajok, szmog, kosz, por, és főleg az emberek megzavarják a tökéletes műélvezetet. Én például a Beach Boys-féle Pet Sounds-ot, ha tehetném, akkor legszívesebben csakis Brian Wilson Los Angeles-i villájának erkélyén hallgatnám naphosszat, főleg a koraesti órákban, az utolsó fürdőzés után, miközben a szél megszárítja vizes hajamat, és dinnyelé csorog végig a karomon egészen a könyökömig. A seattle-i Fleet Foxes debütálásához az ideális helyszín egy erdei tisztás lenne, valahol a Sziklás-hegységben, leheveredve a fűben, miközben susognak a fenyőfák, hogy egy idő után aztán arra legyél figyelmes, hogy szépen-lassan köréd gyűltek az őzek, medvék, farkasok, zergék és „fürgerókalábak”. A Fleet Foxes egy igazi „fiúzenekar”, csak szakállal: öt hang, öt egyéniség, egy vezérénekessel megtoldva, akinek 22 évesen olyan kortalan hangja van, hogy nem hiszi el az ember, amit pedig együtt művelnek, azt legjobban a templomi kórus kifejezéssel lehetne jellemezni. A zene valahol a középkorból indul (erre utal a borító is), érinti természetesen a Beach Boys és Neil Young által szegélyezett hatvanasokat, hogy aztán az idők végezetéig forogjon körbe-körbe. Nálam év lemeze eddig.
