A felnőtté válásnál és egyáltalán a felnőtt létnél kevés borzasztóbb dolog van a világon. Szerencsére az emberiség még időben felismerte ezt a tarthatatlan állapotot, és feltalálta többek között az irodalmat, a filmet és a popzenét, hogy a bennünk lakozó örök gyereket legyen mivel elszórakoztatnia. A könnyűzene általában másról sem szól, mint felnőni képtelen tinédzserek minden kontrollt nélkülöző, vég nélküli marhulásáról. Pete Hobbs és Jof Owen duója, az angol The Boy Least Likely To még ennél is messzebbre ment, ugyanis kábé tíz évet tolatott vissza az időbe, hogy megmutassa, gyereknek lenni még ennél is jobb. Az új lemezük ugyanazokat az asszociációkat kelti, mint a 2005-ös nagy sikerű debütálásuk, a The Best Party Ever: nagycsoportos óvodások vagyunk, éppen kikeltünk az ágyból, a kakaó megivása után legózunk egyet a szőnyegen, majd kirohanunk a játszótérre, felépítjük minden idők legszuperebb homokvárát, kifocizzuk magunkat, hogy aztán édesanyánk jól összeszidjon minket, amiért koszosan érkeztünk haza. A zenei körítés ehhez igazodó, Belle & Sebastian és Kings Of Convenience zsánerű, kedvesen csilingelő, bendzsóval, xilofonnal, hegedűvel kísért, gitározós szoba-pop, elbűvölő, fülbemászó dalokkal. Egy lemez, aminek egyszerre örülhet a Simon & Garfunkel rajongó apuka és öt éves kisfia.