Ha a kutatásaim nem csalnak, akkor Simon Pál (ő a kis alacsony, köpcös) és Garfunkel Artúr (ő meg a langaléta) duója dobta be először köztudatba Emily nevét. Az összeesküvés-elméletek híveinek a kedvéért megemlítem, hogy New York-i zsidó és magyar származású előadókról van szó (remélem már mindenki felrajzolta a térképen a New York-Budapest-Tel Aviv tengelyt), tehát nem kell Grespik Lászlónak lennünk, hogy a DOLGOK MÖGÉ LÁSSUNK. No, de félretéve a viccet, ez itt egy tök szép szám meg minden. Emily egy álomban jelenik meg, a neve meg sincs említve a szövegben, csak a címből tudjuk, hogy a lányt - akit annyira szeret Paul Simon - így hívják.

 

A nagyrészt Syd Barrett által írt első Pink Floyd lemez egyik személyes kedvencem, ő az a dalszerző, akinek dalai bármikor meg tudnak hatni. A fáma szerint a töménytelen mennyiségű drog miatt került ki a zenekarból és csavarodott be, szerintem meg az is benne lehetett, hogy megijedt a felnőtté válástól, hiperérzékeny személyiségét kicsit megborította az LSD, viszont mentális problémája nem volt (ezt nővére egy interjúban cáfolta), de mégis erre hivatkozva családi felügyelet alá helyezték, és 2006-ban bekövetkezett haláláig a szülőházában tenghette napjait. Tessék figyelmesen meghallgatni a debütáló lemezt, minden egyes dalából egy kisgyerek ordítja hangosan, hogy nem akarok felnőni, hagyjatok magamra az egeremmel, a madárijesztőmmel, a biciklimmel, a gnómjaimmal. A bemutatkozó album előtt kislemezként megjelent See Emily Play állítólag egy valóságban élő lányról szól, akit Syd egy átmulatott éjszakán látott meg az erdőben, én viszont ebből is csak Barrett segélykiáltását hallom ki.

 

 

Másik nagyon kedves lemezem, a The Zombies 1968-as Odessey And Oracle című albuma, ami talán a legszebb dalfüzér, amit életemben hallottam. Ennek a későbbiekben mindenképpen szentelni fogok egy külön postot (tudom, egy csomó mást is megígértem már, de minden ki fog kerülni, idővel). Az előző két dalhoz hasonlóan ez sem egy vidám szám. Sőt. Ez a megrázóan gyönyörű és szomorú dal ugyanis arról szól, hogy ennek az Emily-nek soha senki nem visz virágot, a szerelem is elkerüli, és még halála után sem tesz senki egy nyomorult kórót a sírjára. Szemét világ.

 

 

Na, most pedig következzék három olyan Emily dal, amelyek kicsit viccesebb kontextusba helyezik szegény lányt. Kevin Barnes és népi zenekara az őrület és hibbantság netovábbja, non plus ultrája. Emily Foreman a google szerint létező személy, valószínű, hogy Jon Foremannek, a Switchfoot nevű amerikai zenekar énekesének feleségéről énekel Kevin. Mindenesetre remekül alakítja az álnaiv, hősszerelmes trubadúr szerepét, és biztosítja Emily-t arról, hogy a szíve nyitva áll előtte. Mókás a dal és az előadásmód is.

 

Adam Green Emily-jében több lány is előfordul, persze azok is híres előadók által megénekelt nevek (Eleanor – Beatles, Franz Ferdinand; Jennifer – szintén az első Pink Folyd lemezen előkerülő név – Jennifer Gentle). Green azt szeretné, hogy Emily legyen a felesége, aki aztán felvágja egy konyhakéssel, és akiről az is kiderül, hogy még kiskorú, akinek az édesanyja süteményt küld Adamnak, tehát csak a szokásos, Adam Greentől megszokott marháskodás. Amúgy a dal abszolút sláger, instant klasszikus, meg ilyenek, blablabla.

 

 

Minden férfi életében van egy Emily Kane. A szerencsésebbek elveszik feleségül, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, a bénábbaknak marad az álmodozás, vagy az elcseszett lehetőség utáni nyavalygás. Hogy ezt méltóképpen el tudjuk viselni, az angol popzene John Cleeséhez kell fordulnunk. Eddie Argos, az Art Brut énekese a párkapcsolatok verhetetlenül vicces tálalója, megkönnyíti helyzetünket. „I hope this song finds you fame, I want school kids on busses singing your name” – Eddie lehet, hogy elvesztette a csaját, de sikerült elérnie, hogy a világ zenebuzijai Emily Kane nevét kiabálják koncerthelyszíneken, fesztiválokon, kocsmákban és a saját szobájukban. Mi ez, ha nem elégtétel!!