Én változatlanul az albumformátum feltétlen híve vagyok, szeretek nyakig elmerülni egy lemezben, oda-vissza meghallgatni, azonban néha jól esik csak dalokat betenni olyan zenekaroktól, amelyek egy teljes albumon keresztül nem tudják lekötni a figyelmemet, de egy-két számban csodákra képesek. Íme két példa, idénről.
Az első versenyző, Gustaf Spetz Svédországból, szép, hosszú, szőke hajjal, énekes-dalszerzői vonalról. Debütálása januárban jelent meg, Good Night Mr. Spetz címmel, ami alapvetően nem rossz lemez: van rajta pár jobban sikerült Beach Boys-os, Beatles-es dal, azonban néhány számban sajnálatosan túlteng a Muse-t meg a Radioheadet idéző dráma, amitől inkább csak hatásvadásszá válik a lemez ezen része. Azonban van egy szám, amit nem tudok megunni, ez pedig a You And Me, ami elsősorban Brian Wilson hatásáról tesz tanúbizonyságot, olyan monumentális hangzással, hogy simán megtöltene egy bazi nagy, gótikus katedrálist.
E heti második nyertesünk San Franciscóból érkezett hozzánk, ez a Papercuts nevű 
zenekar, ami gyakorlatilag Jason Robert Quever egyszemélyes projektje. Zenéje elsősorban a hatvanas évek végére lőhető be, "alulproducerelt", nem túl emlékezetes, bágyadt, nyári délutáni punnyadások kísérőzenéje, amikor a leengedett redőnyön keresztül éppenhogy csak beszöknek a napsugarak. Idei lemeze, a You Can Have What You Want már a negyedik a sorban, és ez sem túl kiemelkedő, egy dal kivételével. A Future Primitive ugyanezekkel az összetevőkkel dolgozik, mégis van benne valami vibrálás, amitől felkapjuk a fejünket. Visszhangosított dob, minimálisan eltorzított ének, elsőre megjegyezhető dallam, és az egész pontosan három milliméterrel lebeg a föld felett.
