Túlzás lenne azt állítani, hogy nagyon képben lennék a brazil zenéket illetően, azért természetesen az alapműfajokkal és dolgokkal tisztában vagyok, köszönhetően egy jó tíz évvel ezelőtti, Wantedban megjelent cikknek, ami szépen összefoglalta a bossa nova és a samba lényegét. Ennek hatására aztán beszereztem a fontosabb dalokat tartalmazó válogatáslemezeket, és ha nem is napi rendszerességgel, de azért párszor elővettem őket. Azóta szerencsére a magyar neten is született írás az ezekből kinövő Tropicalia mozgalomról, amely vonulatba jelen cikkünk tárgyát is be lehet illeszteni.

 

Az Os Mutantes-t két testvér, Arnaldo és Sergio Dias Baptista alapította egy amerikai-olasz származású honfitársnőjükkel, Rita Lee-vel, 1966-ban Sao Paoulóban. A társaság tagjai ekkor egészen pofátlanul fiatalok voltak, egyikük sem töltötte be a huszadik életévét, Sergio Dias például 15 éves volt! Hamar összehaverkodtak a Tropicalia legfontosabb figuráival (Gilberto Gil, Caetano Veloso), akikkel többször is közös turnékat bonyolítottak le, egészen addig, amíg az 1968-ban hatalomra jutott katonai diktatúra be nem börtönözte másfél évre Velosoékat, majd azzal a feltétellel engedték szabadon őket, hogy eltakarodnak szépen Angliába. Az Os Mutantes tagjainak ezt sikerült valahogy megúsznia, de ők sem aludhattak nyugodtan ezekben az években. Ugyanis a rendezett nyugati demokráciákhoz képest itt bizony nem babra ment a játék: ahogy az látható, szimpla dalszövegekért éveket lehetett ülni, és a rendszer lelkiismeret-furdalás és szemrebbenés nélkül képes volt fegyverhez nyúlni, ha hatalmát bármilyen módon veszélyeztetve látta. No, de még mielőtt HANGOS KOMCSIZÁSBA kezdenénk, térjünk vissza a zenéhez. Az Os Mutantes saját nevéről elnevezett, ominózus albuma pont 1968-ban jelent meg, abban az évben, amikor Amerikában és Angliában lassan hanyatlásnak indult az addig ezer színben pompázó pszichedelikus színtér. A Baptistáék viszont éppen fiatalságuk és erejük teljében voltak, égtek a bizonyítási vágytól, aminek az eredménye ez a briliáns, csengő-bongó, besavazott popremekmű lett. Rita Lee, a zenekar énekesnője 1972-ben ezt nyilatkozta a lemezről: „Mindent, amit hallottunk, fel is használtunk.” És valóban, ennél színesebb és tarkább lemezt keveset ismer a poptörténelem: két totálisan más felfogású, kultúrájú és hangulatú zenei világ karamboljából az évtized egyik legkiszámíthatatlanabb és legőrültebb albuma született. Benne van egyrészt Brazília zenei öröksége, a sambás-bossa novás lüktetésű, huhogásokkal, különféle ritmushangszerekkel kísért ütem, maga a nyelv, hiszen a dalok portugálul szólalnak meg, aztán ehhez csapták hozzá az angolszász eredetű pszichedelikus popot, legfőképpen Syd Barrettet és a Beatlest, mindenféle fura zajokat, zörejeket, loopokat, funkot és még komolyzenei betéteket is! Van itt minden, mint a búcsúban: fanfárral kísért, cirkuszi barokk-pop (Panis Et Circenses), Nico és a Velvet Underground a Copacabanán (O Reliógio), agyeldobós, kereplőhöz hasonlítható gitártémával ellátott krimi-funk (Bat Macumba), pszichedelikus sanzon francia nyelven (Le Premier Bonheur Du Jour), magyar népdalokat idéző furulyával indított dal (Trem Fantasma), és még sorolhatnánk hosszan a teljesen valószínűtlen zenei megoldásokat. Hallani kell, nincs mese.