
A pszichedelikus pop a punkhoz és a garázs rockhoz hasonlóan tipikus hófehér műfaj, amit javarészt kőgazdag vagy éppenséggel csóró, angolszász, fehér fiatalok űznek jobb esetben puszta szórakozásból, rosszabb esetben világmegváltás céljából. Mivel azonban a könnyűzene alapjait mégiscsak afrikai származású testvéreink rakták le, ezért ezekben a stílusokban is akadnak kivételek, amikor jönnek ezek a csúnya, gonosz négerek, és megmutatják a nagy fehér embernek, hogyan is kellene ezt csinálni. Igen, máris lehet kórusban kiáltani a Bad Brains és a The Dirtbombs nevét. Így esett meg az a pszich-poppal is, hogy a jól ismert, kanonizált lemezek (Bors őrmester, Pet Sounds, Piper At The Gates Of Dawn, Odessey And Oracle) mellé beférkőzött a félvér Arthur Lee vezette Love 1967-es mesterműve, a Forever Changes. Ám a sor itt nem fejeződik be, mert azóta ebbe az illusztris társaságba a korszaknak egy újabb olyan ünnepelt albuma került be, amit szintén nem jólfésült, fehér fiatalok készítettek, hanem két, bár nem fekete, de kreol bőrű srác Brazíliából.
Túlzás lenne azt állítani, hogy nagyon képben lennék a brazil zenéket illetően, azért természetesen az alapműfajokkal és dolgokkal tisztában vagyok, köszönhetően egy jó tíz évvel ezelőtti, Wantedban megjelent cikknek, ami szépen összefoglalta a bossa nova és a samba lényegét. Ennek hatására aztán beszereztem a fontosabb dalokat tartalmazó válogatáslemezeket, és ha nem is napi rendszerességgel, de azért párszor elővettem őket. Azóta szerencsére a magyar neten is született
írás az ezekből kinövő Tropicalia mozgalomról, amely vonulatba jelen cikkünk tárgyát is be lehet illeszteni.
Az Os Mutantes-t két testvér, Arnaldo és Sergio Dias Baptista alapította egy amerikai-olasz származású honfitársnőjükkel, Rita Lee-vel, 1966-ban Sao Paoulóban. A társaság tagjai ekkor egészen pofátlanul fiatalok voltak, egyikük sem töltötte be a huszadik életévét, Sergio Dias például 15 éves volt! Hamar összehaverkodtak a Tropicalia legfontosabb figuráival (Gilberto Gil, Caetano Veloso), akikkel többször is közös turnékat bonyolítottak le, egészen addig, amíg az 1968-ban hatalomra jutott katonai diktatúra be nem börtönözte másfél évre Velosoékat, majd azzal a feltétellel engedték szabadon őket, hogy eltakarodnak szépen Angliába. Az Os Mutantes tagjainak ezt sikerült valahogy megúsznia, de ők sem aludhattak nyugodtan ezekben az években. Ugyanis a rendezett nyugati demokráciákhoz képest itt bizony nem babra ment a játék: ahogy az látható, szimpla dalszövegekért éveket lehetett ülni, és a rendszer lelkiismeret-furdalás és szemrebbenés nélkül képes volt fegyverhez nyúlni, ha hatalmát bármilyen módon veszélyeztetve látta. No, de még mielőtt HANGOS KOMCSIZÁSBA kezdenénk, térjünk vissza a zenéhez.

Az Os Mutantes saját nevéről elnevezett, ominózus albuma pont 1968-ban jelent meg, abban az évben, amikor Amerikában és Angliában lassan hanyatlásnak indult az addig ezer színben pompázó pszichedelikus színtér. A Baptistáék viszont éppen fiatalságuk és erejük teljében voltak, égtek a bizonyítási vágytól, aminek az eredménye ez a briliáns, csengő-bongó, besavazott popremekmű lett. Rita Lee, a zenekar énekesnője 1972-ben ezt nyilatkozta a lemezről: „Mindent, amit hallottunk, fel is használtunk.” És valóban, ennél színesebb és tarkább lemezt keveset ismer a poptörténelem: két totálisan más felfogású, kultúrájú és hangulatú zenei világ karamboljából az évtized egyik legkiszámíthatatlanabb és legőrültebb albuma született. Benne van egyrészt Brazília zenei öröksége, a sambás-bossa novás lüktetésű, huhogásokkal, különféle ritmushangszerekkel kísért ütem, maga a nyelv, hiszen a dalok portugálul szólalnak meg, aztán ehhez csapták hozzá az angolszász eredetű pszichedelikus popot, legfőképpen Syd Barrettet és a Beatlest, mindenféle fura zajokat, zörejeket, loopokat, funkot és még komolyzenei betéteket is! Van itt minden, mint a búcsúban: fanfárral kísért, cirkuszi barokk-pop (
Panis Et Circenses), Nico és a Velvet Underground a Copacabanán (O Reliógio), agyeldobós, kereplőhöz hasonlítható gitártémával ellátott krimi-funk (Bat Macumba), pszichedelikus sanzon francia nyelven (Le Premier Bonheur Du Jour), magyar népdalokat idéző furulyával indított dal (Trem Fantasma), és még sorolhatnánk hosszan a teljesen valószínűtlen zenei megoldásokat. Hallani kell, nincs mese.
A lemez és a zenekar az évek során egyre terebélyesedő kultuszt és rajongótábort termelt ki, élén a fehér, alternatív rockzene olyan ikonjaival, mint Kurt Cobain, David Byrne, Stereolab, vagy Beck, aki a stílusnak szentelt is egy dalt, Tropicalia néven, a Mutations című lemezén. Az újabb együttesek közül feltétlenül meg kell említeni a The Bees-t, amelyik első albumán feldolgozta az
A Minha Meninát, valamint Kevin Barnes-t és népi zenekarát, az Of Montreal-t, akik
ebben a videóban éppen a Bat Macumbát adják elő Robert Schneiderrel, az Apples In Stereo frontemberével, de Devendra Banhart is nagy
fanatikus. A végére nem maradt más dolgunk, mint venni egy repülőjegyet Sao Paulóba, és énekelni, hogy „Bat Macumba hé-hé, Bat Macumba, ho-há…"